János Lackfi
MAZSOLA-RAJZÁS
MAZSOLA-RAJZÁS
A lakás bármely eldugott zugában
lelhetünk mazsolát.
Ha a papucs talpára ragadt
valami, s biztos nem rajzszegbe léptünk,
mert nem fémesen koccan, hanem
puhán tapad a küszöbön, nos,
ekkor már biztos, hogy apró lepénnyé
lapult mazsolával van dolgunk.
Ez még megesik, gondolom, mással is,
de – nem mintha szerény háztartásunk
fényét, kívánnám emelni –
ha nálunk az ember apró puklit tapint
a viaszosvászon abrosz alatt, ha egy bútort
eltol a faltól, ha egy légy-féle sötét
foltot vesz észre az ágyterítőn, ha egy
fiók sarkából kikotorná a hajszálak-porcicák-
szotyolahéj-gemkapocs alkotta elegyet,
ha elővesz egy frissen vasalt babaruhát:
biztos, hogy egy vagy több szem mazsolára
bukkan.
Újabban egy könyvet nem lehet úgy kinyitni,
hogy egy fonnyadt, szétterült, szemtelen mazsola-arc
ne nézzen ránk. Előbb-utóbb ott úszik a leves
tetején, elbújik a vegyeszöldség tarka
szín-keverékébe is némelyik, nemrég napi
postám bontogatva egy levélből is
mi más hullott volna ki, lassan azon csodálkoznék,
ha eltűnnének.
Múltkor a kádban fürdő feleségemre
kezdtek ki tudja, honnan potyogni, szemerkélni,
majd egyre nagyobb tömegben zuhogni,
mint mikor a fürtről szüretelt aszú szemeket
öntik kosárból. Mint megannyi apró heg,
borították el víz-harmatos bőrét, alig látszott
ki alóluk.
Én, aki nem vagyok nagy mazsola-fogyasztó,
egyéb esetekben a gyerekekre hagyom
a csipegetést, most, mondjam-e, magam ettem
le az időnként megborzongó testről a több kilónyi,
ragacsos-fűszeres mazsola-rengeteget.