János Lackfi

匈牙利文

Tim Wilkinson

英文

ENNI AZÉRT KELL

Beülök a vendéglőbe, kényelmesen letelepszem
a kockás abroszos asztalhoz.
Még nem tudom, mit fogok enni,
de bízom szerencsecsillagomban.
Olvasni kezdem az étlapot, ám orrcimpám
egyszeriben megremeg, vadat szimatolok.
Szatyromból óvatosan előhalászom rövidcsövű puskámat,
némán lekushadok az asztal mögé,
lőállásba helyezkedem.
Valóban, a járókelők között gyanútlanul bóklászva,
idegesen horkantgatva feltűnik egy szarvas.
Pompás egyed, agancsa ágbogait saccolgatom,
a legszebb férfikorban jár,
látványos trófea lesz belőle.
Hosszan célzok, megvárom,
míg a babakocsis anyuka
és a kézen fogva andalgó
szerelmespár eltűnik a képből,
és meghúzom a ravaszt.
Remek lövés,
szorongatom lelkendezve képzeletben saját kezem,
az állat lába megroggyan, szeme ködösödik,
a gyönyörű hím végül feldől, akár egy zsák.
Egy nyugdíjas néni dohogva ugrik félre,
gumivégű botjával dühösen rásóz a tetemre,
kis híján őt is felborította szegény tehetetlen állat.
Indián szökelléssel vetem rá magam
a még rángatózó vadra, késemet belédöföm,
kezemet horpaszán nyugtatva várom,
míg tagjaiból kimegy minden izomfeszültség,
a hústömeg végül élettelen.
Egy csatornanyíláshoz vonszolom a dögöt,
szépen kivéreztetem,
majd szakszerűen nekilátok a nyúzásnak,
addig a legkönnyebb, amíg még meleg.
Engedelmesen veti le bőrét, mint egy kezeslábast,
a belsőséget egy narancssárga
utcai szemetesbe suhintom,
nagyjából felmetélem a húst.
Bocsánatkérően dadogva megszólítok egy kis ápolt hölgyet.
Fejét csóválva méri végig könyékig véres karomat,
mintha rossz kisfiú lennék, ki megint a koszban játszott.
Vállat vonok szégyenkezve,
mit tehetnék, enni azért csak kell, vagy nem?
Kérésemre a kis nő mégiscsak előhúz retiküljéből
pár papírzsebkendőt, meglegyint verbéna-illatuk.
Jól-rosszul letörölgetem a ragacsos vért,
intek a pincérnek, aki kiskocsit küldet a konyháról,
beszállítják a húst,
az étlapról kinézek valami köretet hozzá.
Közben fél szemmel már egy tehenet keresek
a járókelők között, tornásztatom ujjaimat,
bemelegítek a fejéshez,
kell majd a kávémba tej.

© János Lackfi
从: Téglatestek – in Vorbereitung

After all, one has to eat

I take a seat in the restaurant,
settling myself comfortably at one of the tables
with a chequered tablecloth.
I haven’t decided what to eat
but trust my lucky star is out today.
I start to read the menu,
when all at once my nostrils twitch:
I catch a scent of game.
I carefully fish out my sawn-off shotgun from my carrier bag
and, without a sound, take cover behind the table
and place myself in a firing position.
And indeed, drifting, unsuspectingly,
amid the passers-by, sniffing nervously, a stag appears.
A splendid specimen,
to make a guess from the tines on his antlers
he’s in the prime of life,
he’ll make a spectacular trophy.
I take aim at length,
wait until the young mother with the pram
and the loving couple
who are ambling dreamily hand in hand move out of frame,
then I squeeze the trigger. A superb shot,
in my imagination I enthusiastically shake my own hand,
the quarry’s legs buckle, the eyes mist over,
and eventually the magnificent male topples over like a sack.
A lady pensioner jumps aside with a loud grumbling
and angrily starts lashing out at the body
with her rubber-tipped walking stick
as the helpless animal had all but knocked her over as well.
With a Redskin hop, skip and jump I throw myself
on the still twitching game, thrust my knife into it,
and resting a hand on its flank,
wait until all muscular tension has ebbed from its limbs
and the hunk of flesh is finally lifeless.
I drag the body over to a drain,
make a neat job of bleeding it dry,
then set about expertly skinning it
since that is best done while the carcass is still warm.
It shucks its skin compliantly like overalls,
I toss the entrails away into an orange street litter bin
and roughly cut the meat up.
I stutter apologetically to a small, trim dame.
Shaking her head, she casts an eye over my arms,
blood up to my elbows, as if I were a naughty boy
for playing in the dirt yet again.
I shrug my shoulders in embarrassment;
what am I supposed to do,
after all, one has to eat, doesn’t one?
In response to my question the little dame
pulls out a couple of paper handkerchiefs from her handbag,
a fragrance of verbena wafts over.
I make a lousy job of mopping off the sticky blood,
I beckon to the waiter to send out a trolley from the kitchen,
and while they wheel the meat in
I check the menu for a vegetable dish to go with it.
Meanwhile I keep one eye open
for a cow among the passers-by and flex my fingers,
warming them up to do some milking;
I’ll need that later in my coffee.

Translated by Tim Wilkinson