Ann és Peter Nijmeijernek

Csipszes dobozok, banános rekeszek,
bennük a múlt, az emlékezet
limlomja zötykölődik:
dugók, műtárgyak, relikviák-
ezernyi tárgy,

melyeket az enyészet penésze,
patinája vont be, mind kultikus darab,
s most új helye felé halad.
Rovátkolt csontok, festett cserepek,
minket, halandókat megvédenek
holmi mindenhatók s a földvonzás ellenében.

Vadászó-gyűjtögető népség vagyunk.
Elvonuló trójaiak,
kilenc pince talpunk alatt.

Mi ez, tán csak nem gondolat?
Nem gondolat, perdül máris a kocka,
mintha a Kis-Ázsiából tovazötyögő
kordén vetné a helység bolondja,
nyomukban a szomszéd rotweilere,
s Hector porban vonszolódó teteme.

Az isteneknek is jut itt tányér-pohár.
A zárt doboz sötét belül,
a fából faragott ábécé betűiből
sub rosa egy szó összeáll.

Hol akarat, ott a nyugat.

S mikor már áll az ágy az új falak
között, s a konnektorokat
is lassan megtaláljuk, látjuk, mennye helyet
foglalnak el a könyvesdobozok,
akkor vedlünk csak vissza, leszünk mai emberek.