István Kemény
AZ APA A NAGYKÖNYVBEN
AZ APA A NAGYKÖNYVBEN
Mondj egy udvart. Egy titkot. Vagy adj tanácsot.
Mondj egyetlen udvari titkos tanácsost.
Egy olyan régit, szakállast, testeset,
realistát és jelentőségteljeset,
rég halott festők diákcimboráját,
bölcs, öreg színészek szerepálmát,
olyat, aki titkon tetszik a tömegnek,
viccek hőse, de a poénon röhögnek,
kétszer volt gyűlölve, négy-ötször megunva,
de lehet, hogy holnap miniszterelnök újra,
nem is olyan régen még nőügyei voltak,
és egy kicsit mindig részeg, állítólag,
fecseg a bálokon nagy élvezettel,
de nem él vissza a rábízott közhelyekkel,
a filozófussal hetente együtt étkezik,
de inkább amatőrmód történészkedik,
nevet ad egy kornak, egy pipának s emellett
még egy egyszerű kis német fejedelemnek,
tudja, hogy volt rossz, és hogy nem tette jóvá,
s nem is a bűnbánat – s nem is tette jóvá,
nem is tévedhetne, de azt is tudja, téved,
de most is megöletne engem vagy téged.
Tudnám, hogy gondja van rám, pedig nem szeretne,
én meg végre lennék bármi, csak szabad ne.