Anna T. Szabó
33
Álmomban kinyitottam a szekrényt,
és elővettem halott nagyanyám
rókabundáját. Hullámzott a szőr,
meleg ezüstje villódzott, mikor
pucér vállamra vettem, ám alig
terítettem rá, rögtön szétesett,
szétszállt, vagy, hogy is mondjam, szétzsizsergett:
szőr helyett csupa molyból állt a bunda,
bőrömön apró lábak kaparásztak,
porzott a sok szárny, sok szétevett szőrszál,
tikogva álltam, mozdulni se bírtam –
vagy vegyük azt a pompás dísztököt,
amit kivájtunk, arcformára véstünk,
és két éjen át bevilágította
novemberünket, szellemet riasztva:
harmadnapon már megroggyant, beomlott,
ráncos lett, mint a boszorkányok arca,
puha vigyorból fityegett foga –
gonosznak látszott, pedig csak öreg volt,
és kidobtuk a gyertyacsonkkal együtt –
a luftballont, mely egész éjen át,
mint a lepkék, kitartóan kopogva
próbált kiszökni tőlünk, a plafont
verdeste piros újszülött-fejével,
szállt volna el, de így képtelenül
lebegett fenn, és másnap már kicsit
lejjebb került, és estére már szinte
a földet érte, és reggelre csak
petyhüdt, elernyedt cafatként feküdt
akarattalan-üresen a padlón –
a kinn felejtett, penészedő ételt,
a nyálkás szárú, hervadt amarilliszt,
lehangolt zongorát, szétkarcolt cédét,
az új terítő közepén a foltot,
pincében rothadó gyerekcipőt,
a sötét erdőt, harminchárom évem
dupla bilincsét (rámkattanni készül) –
ahogy álmomban émelyegni kezdek,
s az élvezettől részegült öt érzék
visszaöklendi bűzös lakomáját –
mit tehetnék? csak mozdulatlan állok,
hagyom a dolgot megtörténni, s közben
– ahogyan a gyerekem mondja –:
iramodik rajtam a fázás.