Anna Terék
1998 júniusáig
1998 júniusáig
én mindent elhiszek anyámnak.
De később
sem sikerül felejtenem.
A testem roppanásokkal
emlékszik,
emlékeztet.
*
Úgy törtem kettőbe, ahogy a virslik,
ha beléjük szúrod a villát.
Pont középen.
*
Csak az ágyban van meleg,
de a paplan alatt félek.
A matrac olyan vékony,
hogy a padló
minden csontomat
egyszerre nyomja.
*
Egészen apró
részekre szakadtam
belülről.
Mint a szilánkok,
szúrják a keringésben
a szívem, ha az oldalamon
fekszek.
*
Nekem a szépség Szibéria.
Nem tudom elképzelni
az álomba-fagyott,
szenet evő embereket,
a vérző tenyerű
foglyokat.
Szibéria nekem
csak az a puha végtelen,
ahol nem lehet félni,
hiába próbál az ember.
Nagyanyám dunnái
és az öröm, ahogy
alvás közben
a meleg, kövér testéhez
tapadhatok.
Jóleső közelség,
ami megvéd a létezéstől.
Itt megvakulsz,
ha nézed a végtelent.
Szeretnél a hó alá bújni.
Télen a fagy
tikkasztja a lelket.
Újra és újra havazik.
néha hóhullás nélkül is
havas lesz minden zsinór.
Mintha a szárítókötél belsejéből
bújna ki éjjelente a hó.
S ha a kesztyűdet elveszíted,
apró kristályokat építenek
a fokok a kezedben
folydogáló vérből.
*
Illeszthetetlen vagyok.
Három szoknya van rajtam.
Vizes kezedet
nyugodtan töröld bele
a legfelsőbe.
*
Kékülnek a lábszáraim,
a testem nem szokik hozzá
semmihez. Keresztbe
teszi magát nekem,
hadd küszködjek.
*
Nyáron is fázom.
A házban még júniusban is
olykor álomba fagyok.
A vérkeringésem elakad
az egyik lábszáramban,
és fáj.
Nyújtom az izmokat,
a szóeleji magánhangzókat,
és erőszakolom a vödröt
vissza a kezembe.
Mintha soha el sem
mentem volna innen.
*
Az égből ereszkedik a hideg,
szétosztja magát a köveken lassan.
Húzza a szén
kezemből kifelé a vödröt.
A szomszéd kecskét hajt haza,
sáros a lába, nagyokat csap
a kecske hátára.
Belekapaszkodnék, csak húzzon el
innen, az ajtó elől.
*
Az ablakon nem látni át
a vastag jégvirágtól.
A hó a párkány mélyedésében
fekszik, könyököl,
mintha lesné kintről a hideg,
nagy, eres szemekkel,
hogy járkálok a túlfűtött lakásban
meztelenül.