Sándor Tatár

madžarščina

Katalin Rácz

islandščina

„Háború és béke”

Csillagász voltam.
Fáradhatatlanul kémleltem az eget, a csillagokat
- noha mindegyre a messzi jövőről beszéltek
vagy a távoli múltról; soha közvetlenül
a „rám tartozóról”.
Egy-egy fényes pásztor körül,
a végtelen ében mezőkön
békésen legeltek a csillagnyájak;
nyáresteken, mint fürge terelőkutyák, cikáztak el
köztük a hullócsillagok.
Aztán kitört a háború.
Vérzett a szívem, amikor
el kellett kótyavetyélnem a távcsövemet,
a legjobb távcsövet az országban
(szerintem öt ország legjobb távcsövét),
amely akkor nem sokat ért:
túl jó volt ahhoz, hogy átalakítás nélkül
használhassa a légvédelem.
De muszáj volt túladnom rajta
- nem kétséges, hogy úgyis elkobozták volna;
úri huncutságnak számított a csillagászat,
túlságosan is messzi múltról vagy
távoli jövőről beszéltek a csillagok -
az ellenség, úgymond, nem válogat:
kórház, malom, színház, obszervatórium…
s legjobb védekezés a támadás.
A nyárestek repülőgéprobajjal teltek meg
és szirénavijjogással,
erős reflektorcsóvák
pásztázták az eget.
Mire fölfegyverkeztem távcsövem siralmas árából,
s megtanultam a fegyverekkel bánni,
kitört a béke.
Az emberek föllélegeztek (előbb a háború
lázában, majd a félelem s a nihil légritka terében,
most pedig, ím, a béke, a megmenekített élet
mámorában éltek); a fegyvereknek
nem volt keletjük; annál inkább
az ennivalónak - leköltöztem hát
az égből a földre.
Persze saját darab földet nem volt miből
vennem; örültem, ha beolvasztás céljára
megvették tőlem a háborús kacatot.
Kis földet tudtam bérelni, itt-ott elpusztult,
repesz-szaggatta gyümölcsöst („számtól vonva el” kipótoltam),
s takaros sorokat ültettem konyhakertiekből.
Az első évi termés silányka volt még;
a természetet nem lehet dróton rángatni -
nem háramolhat vissza rögtön
a törődés kamata. Második évben
kezdték már megemberelni
magukat a megmentett növények,
a friss telepítésű gyümölcsfáknak persze
nem lehetett még hozamuk.
Harmadévre, mielőtt még
a termés beérhetett volna: újra háború.
Nappal füst - égő templomok, erdők, olajfinomítók -
éjjel fények fönt, fények lent: légitámadások.
A napszakok összekeveredtek, sőt egymásba mosódtak
még az évszakok is. Iszonyú sebek
a föld testén. - Azzal védtem magam
meg amiről azt mondták, hogy védjem,
amit a hadsereg adott.
Túléltem valahogy, s most megint béke (…) van.
Magam sem tudom még, mihez kezdek.
- Talán nem is lesz soha többé civil tudomány.
                                             Nem érdekel.
Ha nem fogok is (amiként valószínű, hogy nem fogok)
soha többé távcsőhöz ülni,
bizonyos, hogy mostantól szabad szemmel is
csakis és egyedül a csillagokat fogom nézni;
soha többé az emberek arcát, a kipattanó
rügyeket sem a gyümölcsfákon, s még csak a nap előtt
pöffeszkedő felhőket sem többé soha -
mert csak az,
amiről a csillagok beszélnek: aminek saját életemben
nem látom semmi hasznát, aminek sem igazolódását,
sem cáfolatát meg nem érem; ami e mai hangya-népre
(közöttük magamra) nem vonatkozik; egyedül csakis ez
az, mi rám tartozik.

© Sándor Tatár
Avdio produkcija: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2016

„Stríð og friður“

Ég var stjarnfræðingur.
Þindarlaus skimaði ég stjörnurnar á himninum
– þótt þær segðu stöðugt frá fjarlægri framtíð
eða forneskju; aldrei beint
frá því er „mig varðar“.
Í kringum bjarta hirða söfnuðust
stjörnuhjarðir friðsælar á beit
á kolsvörtu engi endalausu;
snarir smalahundar þutu á milli,
stjörnuhröp um sumarnætur.
Svo varð stríð.
Mér blæddi úr hjartanu þegar
selja þurfti kíkinn minn fyrir slikk,
besta kíki á landinu
(eða skal ég segja í fimm löndum)
en hann var lítils virði þá:
án umbreytinga of góður
fyrir varnarliðið.
En ég varð að losna við
– hann hefði verið gerður upptækur;
stjörnufræði var eðalfólki til dagamuns,
stjörnurnar sögðu frá
allt of fjarlægri framtíð eða forneskju –
óvini skiptir engu máli
hvort sjúkrahús, mylla, leikhús eða stjörnuturn...
og besta vörnin: sókn.
Sumarnæturnar fylltust af flugvélaþyt
og sírenuskræk,
himinninn
af ljóskastarageislum.
Þegar ég hervæddist fyrir kíkispeninginn
og lærði að beita vopnum
brast á friður.
Fólk andaði léttar (eftir stríðsæði,
lofttæmi ótta og einskis
tók nú við víma lífs
og friðar); vopn
seldust ekki; en matur
miklu frekar – ég flutti svo
á jörð úr himni.
Auðvitað átti ég ekki fyrir eigin
jörð; það var gott að hafa selt
stríðsdótið og látið bræða það.
Ég leigði litla lóð, aðeins vanhirtan
aldingarð með skothylkjum (var spar og standsetti hann),
og gróðursetti jurtir eftir kúnstarinnar reglum.
Fyrsta uppskeran var fátækleg;
náttúrunni má ekki stýra –
vextir af umhyggju greiðast
ekki strax. Á öðru ári
fóru plönturnar er bjargað var
að standa sig vel
en nýju ávaxtatrén
gáfu auðvitað enga uppskeru.
Á þriðja ári, áður en
allt hefði þroskast: stríð aftur.
Reykur á daginn – brennandi kirkjur, skógar, olíuhreinsunarstöðvar –
ljós út um allt á nóttunni: loftárás.
Sólarhringnum var ekki lengur skipt
heldur ekki árstímunum. Gríðarleg sár
á líkama jarðarinnar. – Ég verndaði mig með því
er ég skyldi vernda,
er ég fékk frá hernum.
Ég lifði af en nú er aftur friður (...).
Ég veit ekki hvað ég skal gera.
– Kannski verða borgaraleg vísindi aldrei til aftur.                                                                                                        Mér er sama.
Fái ég aldrei aftur kíki í hendur
(en það er nokkuð víst)
þá ætla ég jafnvel með berum augum
ekkert að skoða nema stjörnurnar;
hvorki andlitin á fólki, né
blómhnappa á ávaxtatrjám springa út eða
holdmikil ský fyrir sól, nei, aldrei –
því bara það
er stjörnurnar tala um: er ekki nýtist
í lífi mínu, er ekki sannast
eða afsannast; er ekki kemur
maurafólkinu í dag (meðal annars mér) við; bara það
varðar mig.

Katalin Rácz þýddi