Bohdan Zadura
poljščina
Szerelmes triptichon
1.
Minket Andersen írt: te új, feszes trikódban
gyors léptekkel közeledsz messziről:
mint karcsú vitorlás tükörsima vizen.
S én kőből rakott parti bástya módján
várlak mozdíthatatlanul, sziklaszilárdan.
Az órám nézem: késel, már megint,
de mindegy, nem teszem szóvá ez egyszer.
Az évek telnek-múlnak, meglehet,
de te csak jössz, tükörsima vizen,
és szerelmünkön nem fog az idő,
mondjanak mások bármit, hogy így meg úgy,
a tekintet elkószál jobbra-balra,
s hol ezt, hol azt vesz észre a bámuló szem:
új csípőt, vállat, új térdet, bokát,
s új szájból új édes szót hallani.
Megesik, mondjuk, de minket Andersen írt.
Nekem te vagy a táncosnőm örökre,
ámbátor késel megint, és szokás szerint
mindkét karod a levegőbe nyújtod,
mert balett-táncosnő vagy, én pedig –
ki más? rendíthetetlen ólomkatonád.
2.
De egy napon, épp hangversenyre menvén,
feltűnt nekem, oldalról és kicsit
kancsítva nézve, az az ismerős pár
a Nagymező utcában, ahogy némán,
dühödten siet az egyik, s a másik
szándékosan lassítva lemarad,
s az ősbűnöket számlálja az ujján,
nehogy véletlen egyet is kihagyjon,
nehogy valami rosszból kimaradjon.
Egy szappanoperából ismerősek:
huszadik rész, koraesti idill;
az egyik most átmegy a piroson,
a másik kivár, jön a kocsisor,
aztán csak nézik egymást messziről,
a Kiskörút két oldaláról,
mint két teniszező egy játszma közepén:
most ki adogat? te vagy én?
s közben elered a hideg eső,
fúj a szél, „Csukd már össze a kabátod!”,
„Nem csukom!” – de hisz ezek mi vagyunk:
ott mész a túloldalon, és emitt én.
3.
Egy ócska tévéfilmet bámulsz önfeledten,
s látom, hogy párás, könnyes a szemed.
Uramisten, mire pazarolod,
ez jár az eszemben, a könnyedet.
S hogy nappal, nehéz súlyokat cipelve,
milyen szigorú, kemény volt az arcod.
Rám nézel, védekezőn mosolyogsz,
mint aki szégyelli, hogy feladott egy harcot.
Sírj csak! Jó sírni; sírj most utólag, és előre,
ki tudja, mikor lesz új alkalom rá.
Főzök egy teát. Vagy inkább igyunk bort?
Akarsz valamit enni hozzá?
Vajon megtennél-e még bármit értem,
mint szerelméért a filmbeli hősnő?
És én, én mit tennék meg? Hozok egy kis sajtot.
Nem látod? A nő bugyuta, a pasas önző.
És az egész történet, az is milyen lapos!
Ahogy futnak az árnyékuk elől!
Miben reménykednek ezek ketten?
A pasas mindig álmodozik, a nő mindig bedől.
Mi közünk hozzá? Mindegy. Na, ne sírj már!
Avdio produkcija: Petőfi Irodalmi Múzeum (Petőfi Literary Museum, Budapest), 2018
Tryptyk miłosny
1.
Nas napisał Andersen: ty w nowym, obcisłym
T-shircie szybkim krokiem się zbliżasz
jak zgrabna żaglówka po lustrzanej tafli.
A ja jak kamienna nadbrzeżna baszta
czekam na ciebie bez ruchu, niezłomnie.
Zerkam na zegarek: znów się spóźniasz,
nieważne; tym razem ci nie wypomnę.
Płyną, mijają lata, być może,
lecz ty wciąż nadchodzisz po lustrzanej tafli,
i czas nie ima się naszej miłości,
niech inni mówią, co chcą, że tak czy siak,
spojrzenie czasem biegnie w lewo, w prawo,
to tu, to tam oko coś dostrzeże:
nowe biodra, ramiona, nowe kolana, kostki,
i z ust nowych słychać nowe słodkie słowa.
Zdarza się, nas jednak napisał Andersen.
Dla mnie na zawsze będziesz moją tancerką,
choć znów się spóźniasz i swoim zwyczajem
oba ramiona wyrzucasz w powietrze,
bo ty jesteś baletnicą, a ja - no kim?
Twoim dzielnym ołowianym żołnierzem.
2.
Ale pewnego dnia, właśnie szedłem na koncert,
na ulicy Nagymező dostrzegłem
kątem oka tę znajomą parę,
jak w gniewnym milczeniu
jedno przyspiesza, a drugie
celowo zwalnia, pozostaje z tyłu,
i liczy na palcach grzechy pierworodne,
żeby przypadkiem żadnego nie pominąć,
żeby przypadkiem nic złego nie przegapić.
Para znana z opery mydlanej:
odcinek dwudziesty, wieczorna idylla;
jedno własnie przechodzi na czerwonym świetle,
drugie czeka, aż przejedzie sznur samochodów,
patrzą na siebie z daleka,
z przeciwnych stron bulwaru Kiskörút,
jak dwoje tenisistów po dwóch stronach siatki:
Kto teraz serwuje? Ty czy ja?
Tymczasem zaczyna padać zimny deszcz,
wieje wiatr, „Zapnij wreszcie ten płaszcz!”,
„Nie zapnę!”– ale to przecież my:
idziesz po tamtej stronie, a ja po tej.
3.
Wpatrujesz się w jakiś kiepski film
i widzę, jak oczy zachodzą ci mgłą i łzami.
Chryste, myślę sobie, i na co ty
marnujesz swoje łzy.
A jaka surowa, stanowcza była twoja twarz
za dnia, kiedy dźwigałaś codzienne ciężary.
Patrzysz na mnie, uśmiechasz się zawstydzona
jak ktoś, kto poddał walkę. Płacz!
Czasem dobrze sobie popłakać: płacz teraz i na zapas,
kto wie, kiedy nadarzy się następna okazja.
Zrobię herbatę. Czy może wolisz wino?
Do wina może przynieść coś na ząb?
Czy ty w ogóle coś jeszcze byś dla mnie zrobiła,
jak bohaterka filmu dla swego faceta?
A ja, co ja mógłbym zrobić? Przyniosę sera.
Nie widzisz? Ona jest głupia, a on samolubny.
A cała historia okropnie płytka!
Kiedy tak uciekają od własnego cienia!
Na co tych dwoje ma jeszcze nadzieję?
Facet zawsze marzy, kobieta zawsze daje się nabrać.
Co nam do nich? Nieważne. No, nie płacz już!