Péter Kántor

madžarščina

Bohdan Zadura

poljščina

Megtanulni élni

Most, hogy megszűnt a két világrendszer csatája,
ledőltek a falak,
kinyíltak a kapuk,
s tapsolhatunk,
hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk,
nekünk legalábbis nem,
nem igaz, hogy lehet másképp is,
velünk legalábbis aligha,
most, hogy felszabadultunk ez alól az egész alól,
a keresztünk alól,
a diktatúránk alól,
a fél életünk alól,
két kutya rohan egymás felé a mezőn,
farkuk győzelmi zászló,
orrlikaikban extázis és rémület vegyüléke,
vajon mit találnak majd egymás hátuljában?
Akármit,
most már nem halogathatom tovább,
most már igazán meg kell tanulnom élni,
hát nem?
Végül is tudok evezni, úszni, fára mászni,
megtanultam autót vezetni,
elboldogulok a mosógéppel,
egyszer szorult helyzetben egy kódrendszerű
csomagmegőrzőben hagytam a csomagomat,
és ebből se származott semmi bonyodalom,
ha felvisznek egy akármilyen magas hegyre,
lesíelek onnan egész jól,
nem mint a Zurbriggen, de egész jól,
szívós vagyok, ha szorgalmas nem is,
egyetlen hatalmas elszánással
meg tudom tisztítani mindkét szobában az ablakokat,
valamikor le tudtam vezetni a gömb térfogatát is,
épp élni ne tudnék megtanulni?
A kis dolgokkal fogom kezdeni,
fokozatosan haladok
a kis dolgoktól a nagy dolgok felé,
annyit iszom, amennyi jólesik, nem többet,
nem izgulok, nem idegeskedem,
nem vigyorgok fölöslegesen,
nem esem depresszióba,
nem, mert nem javít a közérzetemen,
és megtalálom a helyes arányt
aktivitás és passzivitás között,
de előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni.
Ha rám mosolyog egy nő,
nem kötöm vele össze rögtön az életemet,
ha szeretem, összekötöm,
mi történhet?
de ha szoros, meglazítom,
ha laza, megszorítom,
de ha nem érzem jól magam, nem esem kétségbe,
tudatosan törekedni fogok néhány dologra,
hogy jól érezzem magam,
ne túl jól, de elég jól,
reggel kelek, este fekszem,
de nem túl korán,
olyasformán, mint most, csak tudatosabban,
amin nem kell, nem fogok változtatni,
kerülni fogom a felesleges szabályokat,
nem szabom meg, hogy egy nap hány cigaretta,
mindazonáltal nem fogom szándékosan gyilkolni magam,
szokásaim lesznek! – vannak,
de ügyelni fogok rá, hogy ne legyek a rabjuk,
lehet, hogy veszek egy kutyát, de lehet, hogy nem,
láncot rá biztos nem,
az embereket szeretni fogom, de csak módjával,
de hogy fogom szeretni őket?
hogy kell szeretni őket?
Előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni,
és ha észreveszem, hogy fütyörészek, hát istenem!
ha nem, hát nem,
készséges leszek, de ha kell, undok,
az nem lehet, hogy ne tudjak elég undok lenni!
persze mindent a kellő helyen,
erre nagyon oda kell figyelnem,
oda fogok figyelni,
hogy ne legyek se túl szórakozott, se túl pedáns,
se túl őrült, se túl normális,
se arany középutas ne, az se!
A kis dolgokkal fogom kezdeni,
nem leszek maximalista,
megőrzöm a hidegvéremet, a humorérzékemet,
de csak egy bizonyos határig,
az embernek legyenek határai!
lesznek – vannak,
Kelet-Európában nyugat-európai,
Nyugat-Európában kelet-európai,
ettől nem esem kétségbe,
nem bújok ki a bőrömből,
nem robbantom fel a világot,
én nem, sajnálom,
tudom, hogy ez opportunizmus,
de csak fokozatosan haladok,
előbb megtanulok élni,
és ha már megtanultam,
akkor is kerülni fogom a nagy szavakat,
lehet, hogy fellőnek a világűrbe,
ha nem muszáj, inkább ne,
de ha muszáj, ha fellőnek,
és nem öntözhetem tovább a Yukka pálmámat,
akkor is azt fogom mondani a kedvesemnek,
hogy öntözze tovább a Yukka pálmámat,
ha már mindenképpen fellőnek,
ha már megtanultam élni.

1990

© Kántor Péter
Avdio produkcija: Petőfi Irodalmi Múzeum (Petőfi Literary Museum, Budapest), 2018

Nauczyć się żyć

Teraz, gdy skończyła się wojna dwóch światowych systemów,
mury runęły,
otwarto bramy
i możemy klaskać,
bo nie udało się, hurra, zbudować lepszego świata,
przynajmniej nam się nie udało,
nieprawda, że da się inaczej,
przynajmniej nie z nami,
teraz, wyzwoliwszy się od tego wszystkiego,
od naszego krzyża,
od dyktatury,
od naszego połowicznego życia,
dwa psy pędzą przez pole naprzeciw sobie,
ich ogony – zwycięskie chorągwie,
w ich nozdrzach mieszanina ekstazy i strachu,
co znajdą na swoich grzbietach?
Cokolwiek by to było,
nie mogę dłużej zwlekać,
teraz naprawdę już muszę nauczyć się żyć,
nieprawdaż? Przecież
też umiem wiosłować, pływać, wspinać się na drzewa,
nauczyłem się prowadzić samochód,
potrafię obsługiwać pralkę,
kiedyś w trudnej sytuacji zostawiłem bagaż
w szafce zamykanej na szyfrowy zamek,
i też nie było z tym żadnych problemów.
Jeśli mnie wezmą na wysoką górę,
potrafię z niej zjechać na nartach całkiem przyzwoicie,
nie jak Zurbriggen, ale całkiem przyzwoicie,
jestem wytrwały, chociaż niezbyt pracowity,
jeśli się zawezmę,
potrafię umyć okna w obydwu pokojach,
objętość kuli kiedyś umiałem obliczyć,
dlaczego więc miałbym nie nauczyć się żyć?
Zacznę od drobnych spraw,
stopniowo przechodząc
od małych do dużych,
będę pił tyle, ile chcę, nie więcej,
nie będę się denerwował ani ekscytował,
nie będę się śmiał bez powodu,
nie popadnę w depresję,
nie, bo to nie poprawi mi samopoczucia,
i znajdę właściwą proporcję
między aktywnością i biernością,
lecz najpierw zacznę od małych rzeczy.
Jeśli uśmiechnie się do mnie kobieta,
nie będę wiązał z nią od razu życia,
dopiero, jeśli się zakocham, wtedy mogę,
bo co się może wydarzyć?
Jeśli związek będzie zbyt ścisły, poluzuję,
a gdy zbyt luźny, zacieśnię,
lecz jeśli nie będę dobrze się czuł, nie będę rozpaczał,
świadomie będę dążył do kilku rzeczy,
żeby dobrze się czuć,
nie za dobrze, ale dość dobrze,
wstawać rano, wieczorem się kłaść,
ale nie za wcześnie,
podobnie jak teraz, lecz bardziej świadomie,
czego nie trzeba, tego nie zmienię,
będę unikał zbytecznych ograniczeń,
nie będę wydzielał sobie papierosów,
ale nie będę także umyślnie się zabijał,
będę miał nawyki! – mam je,
ale będę uważał, by nie stać się ich więźniem,
może kupię sobie psa, a może i nie,
łańcucha jednak na pewno mu nie założę,
będę kochał ludzi, lecz tylko z umiarem,
ale jak powinienem ich kochać?
Jak trzeba ich kochać?
Zacznę od drobnych spraw
i jeśli zauważę, że pogwizduję, tym lepiej!
Jeśli nie, to nie,
będę uczynny, a jeśli trzeba – bezwzględny,
nie może tak być, żebym nie umiał być bezwzględny!
Oczywiście wszystko w stosownym miejscu,
muszę bardzo na to uważać,
i będę na to uważał,
żeby nie być zbyt roztargnionym ani zbyt pedantycznym,
ani zbyt szalonym, ani zbyt normalnym,
i unikać złotego środka, o tak!
Zacznę od drobnych spraw,
nie będę maksymalistą,
zachowam zimną krew, poczucie humoru,
ale tylko do pewnego stopnia,
człowiek musi mieć granice!

1990

Przekład: Bohdan Zadura / Péter Kántor: Czego potrzeba do szczęścia, przekład Bohdan Zadura, wywiad z Péterem Kántorem Csaba Károlyi, przekład wywiadu Anna Butrym, Wydawnictvwo FORMA, Szczecin, Bezrzecze, 2018.