Andreas Altmann

sníh se ohlašuje v očích,
když vítr hlasitě žene světlo z topolů.
tvůj stín tě opustí
a musíš se rozhodnout,
kudy se dáš. pokoj vychládá
v sněžném tichu.
zaslechneš klepání na dveře a otevíráš je.
je to starý příběh:
někdo tě pozná
a vypráví ti, co bylo.
sušíš slova na později a doufáš,
že vydrží. ale zatím je
září. třídíš
své stíny podle jejich váhy,
propadáváš slovy,
která tichnou, mlknou,
když je nacházíš
na otevřených stranách
sněhu.

the snow begins in your eyes
when the wind drives the light
loudly from the poplars.
you must make up your mind
when your shadow leaves you
which paths you consider
for taking. the room grows cold
with the sounds of the snow.
there is a knock on the door. you open.
it’s the old story.
someone recognises you
and tells you how things were.
you dry the words and hope
that they’ll keep. but it’s still only
september. you share out
your shadows by their weights,
fall lightly through the words,
which grow softer, fall silent,
when you turn to them
on pages of snow.

la nieve empieza en los ojos
cuando el viento sacude ruidosamente
la luz de los álamos.
cuando tu sombra te abandona
tenés que decidir
qué caminos se abren
a tu paso. el cuarto se enfría
bajo el ruido de la nieve.
golpean a la puerta. abrís.
es la vieja historia.
alguien te reconoce
y te cuenta cómo fue.
ponés a secar las palabras y esperás
que se conserven. pero apenas
ha empezado septiembre. repartís
tus sombras según el peso, caés
con levedad a través de las palabras
que suenan más quedas, que enmudecen
cuando las leés
en las páginas de la nieve.

la neige commence dans les yeux
quand le vent expulse bruyamment
la lumière des peupliers.
tu dois décider,
quand ton ombre t’abandonne,
quels chemins tu ouvres
pour la marche.  la pièce refroidit
sous les bruits de la neige.
on frappe à la porte.  tu ouvres.
c’est la vieille histoire.
quelqu’un te reconnaît
et te raconte ce qui s’est passé.
tu sèches les paroles et espères
qu’elles se conservent.  mais ce n’est encore
que septembre.  tu répartis
tes ombres d’après leur poids,
tombes doucement à travers les paroles
qui faiblissent, cessent
quand tu les ouvres
aux pages de la neige.

a hó a szemekben kezdődik,
amikor a szél a fényt
hangjával a nyárfák közül kikergeti.
el kell döntened,
ha árnyékod elhagy,
melyik utat választod.
a szoba kihűl
a hó zúgása alatt.
kopognak az ajtón. kinyitod.
a régi történet.
valaki megismer
és elmeséli, mi újság.
kiválogatod a szavakat és reméled,
megmaradnak. de még
szeptember van. árnyékaid,
súlyuk szerint osztod szét.
megkönnyebbülsz, a szavak
elhalkulnak, elnémulnak,
amikor fölkeresed
a hó lapjain.