Ákos Kele Fodor
Vészharmat
A mézesbödönhangya hátulról feji pajzstetűjét, csápjával csiklandozza az oldalát, és az mézharmatot ürít. Kiszaglásztam, anya, hogy megfejted a tetűt a sötét ágyban, és dagadásnak indult a potrohod. Jobb lett volna, ha a hangya aki vagy, épp mielőtt mozgásképtelenre szívod magad, felkapaszkodsz a bolykamra mennyezetére, hogy hónapokig etess engem, a többi dolgozót. De nem szeretted magadban a mézet, hogy mézzel vagy viselős. Cukros voltál, vakultál, ha nem hal el a veséd előbb, vágni kellett volna a lábad. Nem csüggedtél, csak feküdtél, de azért etettél sokunkat. A mézízű sokvizeléstől az ágyrugók alatt aranyló tócsa lett, és ahogy régen a cukrosokat vizsgálták, feljöttek a hangyák a parketta alól, s nagy számban vették körül a tócsát. Édes voltál, anya: végül nem csak cukros harmatot, de téged is széthordtak.