Krisztina Tóth
Macabre
Macabre
I.
A ház poklában három gyertya égett,
a boltozatba dísztéglát falaztak,
táncolt a láng, ahogy a vendégek beléptek,
a házigazdát ünnepeltük aznap,
átvitt minket egy dünnyögő kazánhoz,
derékban átölelte, úgy mesélte,
hogy jártak erre, hogy jutott a házhoz,
és hogy a pincerész a szeme fénye,
hogy ötven felé ez neki kijárt,
jöhetnek végre inni a barátok,
néztem a tojásba töltött kaviárt
és elképzeltem a petefészekrákot,
a cirkó fényes, feledékeny veséjét,
ahogyan pumpálja az emeletre
a vizet, s láttam fölfakadni vérét
egy szép üvegnek: „Egészségetekre!”
II.
Fázott a nő, egy karcsú gyertya égett
méhében, leült, túl közel a lánghoz,
hallgattam, kiszedtem a tölteléket
és vettem inkább krumplit a tojáshoz,
koccintottunk, mézédes volt a pezsgő,
kilenc értő száj tárgyalta a kertet,
legyenek fák, de fű is elegendő,
egy hely ahová meztelen kifekhet,
kilenc száj dícsérte a panorámát,,
és az ablakba kilencen kiálltunk,
tavat képzeltünk és kavicsos járdát,
korai fagytól derengett a „nálunk”,
táncoltunk, mintha víz alatt mozognánk,
kint meg a mindenség üvegfalú terme,
padlóba rejtett fény hínárja folyt ránk,
s szitált a dér a dupla porothermre.
III.
A házigazdát ünnepeltük aznap,
egy nő mellettem a jövőt emlegette,
és ahogy mindig, legnehezebb annak
volt aki onnan bámult a jelenbe,
a nyilas a mérleget szólongatta,
miközben viaszba fúlt a gyertya lángja,
odaát pedig röhögésbe a samba,
-senki se tudta, de mindenki járta-
a többieket a pincében találtuk
és szóltunk nekik, hogy valahogy hideg lett,
hirtelen sötét lett a lépcsőházuk,
minden lépésnél kapaszkodni kellett,
-senki se tudta, de mindenki tudta-
meglett aztán a kapcsolótábla,
álltunk a boltív alatt összebújva,
csupa fal volt a táncosok kabátja.