J.V. Foix

AT THE ENTRANCE TO AN UNDERGROUND STATION, BOUND HAND AND FOOT BY BEARDED CUSTOMS OFFICIALS, I SAW HOW MARTA SET OFF IN A TRAIN FRO THE FRONTIER. I WANTED TO SMILE AT HER, BUT A POLICELIKE MILITIAMAN CARRIED ME OFF WITH HIS OWN FAMILY, AND SET FIRE TO THE WOODS.

Stairs of glass on the solar platform
Where trains of light leave for open beaches
Among transparent walls and branching corals
And bright-eyed birds in branches’ buzzing.

Is it you, white in the white of this insular dawn,
—Liquid of gaze, hearing inner music—
Do you write wet goodbyes on the forest of windowpanes,
With seed of night for an open dream?

You go beyond joy towards enchanted shores
With gigantic drunks in the thorny cove
And dissected falcons on rocks marked with crosses,
To a see where gods walk in night’s furtive onset.

I can’t reach you, sleeping, blind to light and in mind,
Dressed like a child, without voice or supplies,
Guarded among hoes by double-formed innkeepers;
The passports are old and bloody the hearts.

You take mountains and rivers and stellar lakes
And fountains in cool shadows in deep mailsacks;
A shadowy watch from the flaming peak
Calls to me with strange names and says no with his hands.

In the open they wave torn flags.

EN LA ENTRADA DE UNA ESTACIÓN SUBTERRÁNEA, ATADO DE PIES Y MANOS POR LOS ADUANEROS BARBUDOS, VI CÓMO MARTA SE IBA EN UN TREN FRONTERIZO. QUISE SONREIRLE PERO UN MILICIANO POLICÉFALO SE ME LLEVÓ CON LOS SUYOS E INCENDIÓ EL BOSQUE.

Peldaños de cristal en el andén solar 
por donde pasan trenes de luz hacia las playas
abiertas entre muros transparentes,
corales sarmentosos y avecillas
de claros ojos con rumor de ramas.

¿Eres, blanca en lo blanco de esta aurora insular
—líquida la mirada, en músicas innatas—
quién va escribiendo los adioses húmedos
en jungla de cristales,
con simiente de noche para un abierto sueño?

Vas más allá del gozo, a encantada ribera
con gigantes borrachos en la cueva espinosa
y halcones disecados en rocas persignadas,
a una mar que los dioses han pisado
en nocturnos furtivos.

No puedo conseguirte, dormido, enceguecido
de mente y luz, vestido como un niño,
sin voz y sin bagaje, entre azadas guardado
por fondistas diformes;
todos los pasaportes caducaron.
Sangran los corazones.

En profundas valijas te llevas montes, ríos,
y estanques estelares, fuentes de fresca sombra.
Tenebroso, un vigía, desde el monte encendido,
me está llamando con extraños nombres,
con la mano me va diciendo: No.

Ondean extramuros banderes desgarradas.

NA ULAZU U PODZEMNU STANICU, VEZAN ZA RUKE I NOGE OD BRADATIH CARINIKA, VIDJEH KAKO MARTA ODLAZI VLAKOM PREMA GRANICI. HTJEDOH JOJ SE NASMIJATI, ALI JEDAN MNOGOGLAVI MILICIONAR ODVUCE ME SA SVOJIMA I OPALI PREMA SUMI.

Kristalne stepenice na sunčanim pločnicima
Kuda prolaze vlakovi svjetlosti prema otvorenim plažama
Izmedu prozirnih zidova i lozastih koralja
I ptica sjajnih očiju u šuštanju grana.

Ti li si, bijela sred bjeline ove otočne zore
—Tekućeg pogleda, osluškujući urođenu glazbu—
Što pišeš vlažna doviđenja po šumi stakala
Sjemenjem noći za otvoreni san?

Ideš s onu stranu radosti, prema začaranoj plaži
S pijanim divovima u trnovitoj pećini
I rasporenim sokolima na obilježenim hridima;
Prema moru što ga bogovi gaze za otajnih noćnica.

Ne mogu te dohvatiti u snu, lišen svjetla i uma,
Obučen kao dječak bez glasa i prtljage,
Među lopatama nadziran od dvolikih gostioničara:
Pasoši su zastarjeli a srca okrvavljena.

Odnosiš humke i potoke i zvjezdana jezera
I izvore lugova studenih u dubokim kovčezima;
Mrki stražar iz zapaljene planine
Zove me čudnim imenima i govori mi ne rukama.

Van zidova se njišu razderane zastave.

EGY FÖLDALATTI ÁLLOMÁS BEJÁRATÁNÁL, AHOL SZAKÁLLAS VÁMOSOK KEZEM-LÁBAM MEGKÖTÖZTÉK, LÁTTAM, HOGY MÁRTA ELUTAZIK EGY HATÁRVONATTAL. RÁ AKARTAM MOSOLYOGNI, DE EGY SOKFEJÜ CSENDÖR ELCIPELT AZ EMBEREIVEL, ÉS FELGYÚJTOTTA AZ ERDÖT.

Üveglépcsők sora az ósdi peronon,
Hol fényes vonatok mennek nyílt partvidékre,
Nagy átlátszó falak s ágas-bogas korallok,
Sok napszemű madár s zizegő ág közé.

Fehéren e fehér kis hajnal-szigeten
– Saját belső zenédre figyelve könnyes szemmel –
Te írsz nedves búcsút üvegek erdejére,
S vetsz éber álmokat sarjasztó éj-magot?

Vár messze az öröm, varázsos partszegély,
Barlang tüskéi közt sok részeg óriással,
S keresztes sziklafőn ízekre tört sólyommal,
Tenger, mit istenek tapostak éjidőn.

Nem érlek el, kihunyt a fény s az öntudat,
Gyermekként szunnyadok, se poggyászom, se hangom,
Kétarcú fogdmegek vigyáznak rám kapákkal;
Az útlevél lejárt, s véreznek a szívek.

Viszel dombot, folyót és csillagos tavat,
Erdők forrásait, mély bőröndökbe zárva;
Az égő hegy felől egy morcos képű őrszem
Hív furcsa neveken, s kezével nemet int.

A szabad ég alatt tépett zászlók lobognak.