Roland Orcsik
Együtt költözünk
Együtt költözünk
A biciklin ültem éppen,
mikor a zebrán utánam kiáltott
a nagydarab, jószívű postás:
Mahler leveleit kapta elő a táskából.
A könyv az özvegy életében látott napvilágot,
a napvilág pedig a csalást:
Almschili erősen kiretusált arcképét,
hisz az emlékiratokat s a leveleket a győztesek nyírják.
Ám Gustl sem volt egy matyómintás hímes tojás,
nemcsak feleségét: zenészeit,
önmagát is bedarálta a remekműbe.
Vértanú akart lenni, durván,
vagy inkább a zene tanúja,
mint Giorgione festményén az
elhivatott, csembalós barát.
A kép mása ott függött a munkaszobában,
Mahler gondolatának reprodukciója,
a kemény és szigorú szellem testváltása,
kinek egy a vallása: a zene,
mindenki más alattvaló.
A hírnévre szakosodott, csábító
özvegyet dicséri, hogy könyvét
a kuss-időkben adta ki,
mikor ismét köptek az utcanevekre,
és senki sem tudta, hol lakik éppen,
és az Adagietto már rég elviharzott,
mert vihar volt benne, fortyogó szerelem,
búcsú az üszkösödő Európától.
Boldogan tekertem hazafelé,
végre nálam a könyv, s te vársz otthon.
Ha ismét köpnek az utcanevekre:
együtt költözünk a könyvünkkel.