Tugrul Tanyol

the magic has gone,the boat that stirred the water
shrank to a frail shell,
the stone stopped falling, fruit wilted on the tree,
before she could be a woman our dear one grew old

the magic has gone, look! the sea, the moon only half
in a race like a sleepless man on a cloudless night
this shivering star, the tree’s reflection,
like something falling into your heart, perhaps

as though over and finished it’s gone, the sleeper awoke and saw
the unseen become visible, the voice feared its echo,
the shadow belonged to no one, the eagle found his prey
where the fox-cubs hid before they could flee

the magic has gone, the old man turned to the voice that called him
he died there again in the hope of becoming young
a thousand times the light broke into all its colours,
a thousand times the cave overflowed with our shouts and cries

it closed and became a mountain, with the coffee-grounds’ reading
that never worked out hope waned and fled
closed ways suddenly opened
but no one came back, no silent ship

the magic has gone, the snake turned on itself
bitten by the fangs of its huddling young
the scorpion returned to night, there was a halo of flame,
a saint appeared, a poet, the prophet

took off his turban, he shed his jacket,
on his road to Hira the sacred mountain
shoots in the desert
found water again

the magic has gone, it’s you I found, Lord,
the unseen became visible, the voice feared its echo,
in the midst of the people and the city
the mirage became real, what was was not

the magic has gone, you did not see
it was just  a deep dream
that came down
and will come again

vorbei ist der zauber, geschrumpft ist das boot,
das durchs wasser geprescht, zur hauchdünnen schale.
der stein ließ das fallen, welk ist am baum schon die frucht,
gealtert ist unsre liebste, doch frau ward sie nicht.

vorbei ist der zauber, und sieh nur, sieh: das meer und der mond,
halb noch, dauernd auf achse wie ein schlafloser in einer nacht ohne wolken.
das ist das frösteln der sterne, das spiegelnde strahlen des baums
wie etwas, das dir ins herz fällt, so oder so, vielleicht

war es so und ist nun vorbei, wer schlief, erwachte und sah:
was unsichtbar war, wurde sichtbar, vor ihrem echo bangte der stimme,
der schatten blieb ohne den herrn, der ihn warf, der adler fand seine beute
dort, wo ein füchschen, fliehend schon, sich versteckte.

vorbei ist der zauber. der stimme, die ihn rief, folgte der alte.
dort starb er noch einmal, in der hoffnung auf jugend.
tausendfach in alle farben geteilt war das licht,
tausendfach füllte die höhle unser geschrei,

die schloss sich und wurde zum berg. im kaffeesatz
der wahrsagerei, die nie sich erfüllt, lag die schwindende hoffnung,
verflog, und wege, ungangbar, taten sich auf.
doch niemand, nichts kehrte zurück, kein lautloses schiff.

vorbei ist der zauber, in den schwanz biss sich die schlange,
verletzt von den zähnen des kleinen, an die mutter geschmiegt.
auf die nacht ging es zu, zum lichtkranz wurde die flamme,
zum heiligen, zum dichter, und der prophet

legte den turban ab, riss das wams sich vom leib.
auf seinem weg zum Hıra, dem heiligen berg,
fanden wüstenpflanzen wasser, endlich.

vorbei ist der zauber, mein Gott, sieh nur, sieh, dich fand ich,
was unsichtbar war, wurde sichtbar, vor ihrem echo bangte der stimme.
mitten in der stadt, im menschengewimmel
wurde die fata morgana real, reales zum nichts.

vorbei ist der zauber, du sahst ihn nicht.
ein tiefer traum war’s sowieso,
ein traum,
der in die tiefe fiel,
traum bleiben - und fallen wird.

<pre>

burtai baigėsi, vandenį skrodžiančios valties
kūnas pavirto plonu kevalu
akmuo liovėsi kritęs, vaisius sunyko medyje
mūsų mylimoji paseno netapusi moterimi

burtai baigėsi, štai jūra, keturioliktos dienos
mėnuo giedrą naktį bėga kaip neužmiegantis vyras
tai žvaigždės šalimas, medžio atsispindėjimas,
tai panašu į kažką, krintantį į širdį, tarsi panašu, galbūt

buvo panašu ir baigėsi, kas miegojo pabudo ir pamatė
kas buvo nematoma tapo matoma, garsas išsigando aido
šešėlis neturėjo šeimininko, erelis aptiko grobį
ten, kur slėpėsi negalintis pabėgti lapės jauniklis

burtai baigėsi, senis atsigrežė į jį kviečiantį balsą
ten mirė vildamasis dar kartą tapti jaunu
šviesa tūkstančius kartų išsiskaidė į visas spalvas
tūkstančius kartu mūsų išrėktais žodžiais prisipildžiusi ola

užsidarė ir tapo kalnu. nuo neišsipildžiusių burtų kavos tirščiais
pagelto viltis, pakilusi nuskrido
ir neatsiveriantys keliai staiga atsivėrė
bet niekas negrįžo, nė tylus laivas

burtai baigėsi, gyvatė įgėlė sau
šalia besiglaudžiančio jauniklio dantimis
skorpionas tapo naktimi, iš liepsnos susidarė aura
gimė šventasis, poetas, pranašas

nusiėmė savo turbaną, nusimetė apsiaustą
priešais atsivėrusiame kelyja iki Hiros
sutikti dykumos augalai
vėl pasiekė vandenį

burtai baigėsi, Dieve, štai radau tave
kas buvo nematoma tapo matoma, garsas išsigando aido
tarp miesto ir žmonių esantis
miražas pavirto tikrove, esančio nebuvo

burtai baigėsi, tu to nematei
tik gilus sapnas
krito
nukris
</pre>

a varázslat véget ért, a vizet tovalendítő csónak
törzse vékony kérgébe húzódott vissza
a kő megszűnt esni, a gyümölcs fáján aszalódott
kedvesünk elhervadt, mielőtt asszonnyá nyílt volna

a varázslat véget ért, íme a tenger, már holdtöltekor
a hold úgy fut a felhőtlen égen, mint egy álmatlan ember
csillagok reszketése, fa tükröződése,
akárha egy szívére eső tárgy, mintha olyan lett volna

és véget ért, az alvó felébredt és látta
a láthatatlan láthatóvá vált, a hang félt visszhangjától
gazdátlan volt az árnyék, a sas zsákmányára lelt
a kővé dermedt rókakölyök rejtekhelyén

a varázslat véget ért, az öregember a hang felé fordult
s, a megfiatalodás reményével halt meg újra
a fény ezerszeresen bomlott sok-sok színére
az ezerszer kiáltott szavainkkal megtelő barlang

bezárult, hegy lett belőle. a be nem vált jóslatokkal
enyésző remény volt, messzire lebbent
és a nyílatlan utak hirtelen kinyíltak
de senki sem jött vissza, még egy csöndes hajó sem

a varázslat véget ért, a kígyó önmagába mart
hozzábújó kicsinyének fogával
a mutató éjfélre fordult, lángból lett glória
szent született, költő és próféta

turbánját levette, köntösét elhajította
az elébe nyíló úton egészen Hiráig
a sivatagban, amerre járt
a növények vízre leltek újra

a varázslat véget ért, Istenem, íme, reád találtam
a láthatatlan láthatóvá vált, a hang félt visszhangjától
a város és az emberek között
valóság lett a délibáb, nem volt, ami van

a varázslat véget ért, te nem láttad őt
eleve mély az álom
mélyre
süllyed

чары зьніклі, човен, які гуляў па вадзе
схіліў грудзі да тонкай скуры паверхні
камень спыніўся, ня ўпаўшы, плады засохлі на дрэвах
любая пастарэла, так і ня стаўшы жанчынай

чары зьніклі, прыбыло мора на дзесяць чвэрцяў
месяц у ноч без аблокаў, як чалавек бяз сну
схаладнелая зорка, адбітак дрэва
бы нешта запала ў сэрца, нібыта, нібы

быццам ішло і застыла, сонны прачнуўся і ўбачыў
стала схаванае яўным, гук спалохаўся рэха
цень уладальніка страціў, арол дагнаў
лісянё, няздольнае хутка бегаць

чары зьніклі, стары адгукнуўся на покліч
спадзеву вярнуць маладосьць і памёр ізноў
сьвятло распалася тысячай фарбаў
поўная тысячай нашых ускрыкаў пячора

замкнулася й стала гарой, і з кававай гушчы
нерастлумачаная, пажаўцеўшы, зьляцела надзея
адчыніліся раптам пачаткі таемных шляхоў
ды ніхто не вярнуўся, нячутнага не было карабля

чары зьніклі, зьмяя сама сябе ўтнула
зубамі сваіх зьмеянятаў
скарпіёны вярнуліся ў ноч, з агню нарадзіўся сьветач
сьвяты, паэта, прарок

ён зьняў свой турбан, расхінуў свой бешмет
па адчыненых зноўку дарогах ішоў да нябёсаў
і пустынным расьлінам абапал ягонага шляху
зямля вяртала ваду

чары зьніклі, і, Божа, вось я бачу цябе
схаванае стала яўным, гук спалохаўся рэха
на плошчы, перад усімі
здань апынулася праўдай, існага не было

чары зьніклі, табе іх ня ўгледзець
гэта зрэшты быў толькі сон
яны спалі
яны спадуць

de betovering is verbroken, het bootje dat het water vervoert
is in de dunne schulp van zijn lichaam gekropen
de steen viel niet meer, ze verlepte aan de fruitboom werd oud zonder vrouw te zijn geworden
onze geliefde

de betovering is verbroken, daar is de zee, nog geen veertien, slapeloos op een nacht zonder sterren of wolken
als een man, het is het koud worden van een ster in een lied, de spiegeling van een boom, als iets
wat in je hart valt, als een als nu eens, misschien

was het en het was over, de slapende werd wakker en zag, het onzichtbare werd zichtbaar, hij schrok
van de echo, de schaduw was zonder eigenaar, de adelaar vond zijn prooi in de schuilplaats
van een vossenjong dat zijn snelheid niet kon minderen

de betovering is verbroken, de oude man keerde zich tot de stem die zich tot hem richtte met de hoop
om jong te worden, hij stierf daar opnieuw, het licht viel in duizenden stukken uiteen in al zijn kleuren
de grot die zich vulde en overliep met de woorden die wij duizenden keren uitschreeuwden   

sloot zich en werd een berg. het was de hoop die verbleekte door het niet uitkomen van het koffiedik,
ze vervloog en de gesloten wegen openden zich ineens maar niemand kwam terug
en ook geen stille boot

de betovering is verbroken, de slang heeft zichzelf gebeten
met de tanden van haar jong dat in zichzelf kroop
de schorpioen keerde terug tot de nacht, werd een aureool van vuur, een heilige, een dichter,
een profeet

hij deed zijn tulband af, wierp zijn mantel af
van de weg die zich voor hem opende tot Hira
vonden de planten in de woestijn die hij passeerde
weer water

de betovering is verbroken, mijn God, ik heb je dus gevonden
het onzichtbare werd zichtbaar, hij schrok van de echo, temidden van de stad en de mensen
werd de luchtspiegeling werkelijkheid, het bestaande bestond niet

de betovering is verbroken, jij hebt haar niet gezien
het is toch een diepe droom
klaar
om uiteen te spatten

Nestalo je magije, čamac koji talasa vodu
povukao se u tanku ljušturu svoga trupa
kamen je prestao da pada, voće je uvelo na drvetu
moja draga ostarila je, a nije postala žena

Nestalo je magije, evo mora, još je jako mlado
mesec trči u noći bez oblaka kao pospan čovek
ovo je vreme zvezdano i sveže, a senke drveća
bilo je to kao nešto što padne na srce, nešto kao, nešto kao

možda, bilo je i završilo se, spavač se razbudio i video,
nevidljivo je postalo vidno, glas se uplašio svog odjeka,
senka je ostala bez vlasnika, orao je našao plen
na mestu gde se krije mala lisica koja posustaje

magije je nestalo, stari čovek se okrenu glasu koji ga doziva,
tamo je u nadi da će postati mlad, ponovo umro,
svetlost se po hiljadu puta rastvorila u svim svojim bojama,
pećina prepuna naših reči koje smo hiljadu puta uzviknuli

zatvorila se i planina je umrla. bila je to nada požutela
u talogu neispunjenih proročanstava, odletela je i otišla
a zatvoreni putevi su se iznenada otvorili
ali se niko nije vratio, ni bešumna lađa

magije je nestalo, zmija je ujela samu sebe,
škorpija se ujedom zuba svog čeda
pretvorila u noć, postala vatreni oreol,
postala svetac, pesnik, prorok

koji je skinuo čalmu, zbacio ogrtač,
a pustinjske biljke na putu do Hire*
koji se otvarao pred njim,
ponovo su našle vodu

magije je nestalo, Bože, eto našao sam tebe
nevidljivo je postalo vidno, glas se uplašio svog odjeka,
među gradovima i ljudima
priviđenje je postalo java, nestalo je onoga što je bilo

magije je nestalo, ti to nisi videla
a i tako se to dubok san
snevideo
snevideće se

Le charme est trompu, la barque
qui faisait voguer l’eau
s’est retirée sur l’enveloppe mince de la coque
la pierre a cessé de tomber
le fruit s’est fané sur son arbre
notre bien-aimée a vieilli sans devenir femme

le charme est rompu, voici la mer, la lune
encore en pleine phase court dans une nuit sans nuages
comme un homme qui a mal dormi
c’est une sensation de froid sous les étoiles
le reflet de l’arbre,
c’était comme quelque chose de tombé
dans le cœur et c’est fini
celui qui dormait s’est réveillé et a vu
que l’invisible était devenu visible
la voix a eu peur de son écho
l’ombre était sans maître
l’aigle a trouvé sa proie
là où se cachait un renardeau
en perte de vitesse

le charme est rompu, le vieil homme
est retourné à la voix qui l’appelait
et il y est mort à nouveau
dans l’espoir de rajeunir
la lumière s’est décomposée en toutes ses couleurs
des milliers de fois
la grotte bondée des paroles
que nous avons proférées
des milliers de fois
s’est fermée pour devenir montagne,
c’était l’espoir fané par le marc de café
des divinations non accomplies
il s’est envolé
et les chemins jamais ouverts se sont ouverts soudain,
mais ni personne ni un bateau silencieux n’est revenu

le charme est rompu, le serpent s’est laissé mordre
par les dents de son petit s’approchant de lui,
le scorpion est retourné dans la nuit,
pour devenir un halo de flamme,
un saint, un poète, un prophète

il a ôté son turban, jete son manteau
et les plantes ont retrouvé l’eau
dans le désert qu’il a traversé
jusqu’au mont Hira par le chemin
ouvert devant lui

le charme est rompu,
mon Dieu, voilà que je te retrouve,
l’invisible est devenu visible,
la voix a eu peur de son écho,
parmi la ville et les hommes
le mirage est devenu réalité
ce qui était n’était plus

le charme est rompu,
tu ne l’as pas vu,
d’ailleurs
c’était un rêve profond,
mais il est près de s’évanouir.

finì l'incanto, il caicco che agitava l'acqua
si ritirò nel suo guscio sottile
il sasso smise di cadere, il frutto avvizzì sull'albero
la nostra amata invecchiò senza diventar donna

finì l'incanto, ecco il mare, fresca adolescente
la luna in corsa, un insonne nella notte senza nubi
e questa era la stella infreddolita, questo il riflesso dell'albero
come cosa che cade nel cuore, come se, forse

era così e finì, si svegliò chi dormiva e vide
il velato si rivelò, il suono temette l'eco,
l'ombra era senza padrone, l'aquila scovò la preda
dove un cucciolo di volpe inerme si nascondeva.

finì l'incanto, il vecchio tornò a chi lo chiamava
e lì morì ancora, sperando di diventare giovane
la luce si scompose mille volte in tutti i suoi toni
mille volte la grotta straripò delle nostre grida

si richiuse e divenne monte. era speranza impallidita
in fondi di caffè non avverati, spiccò il volo e d'un tratto
si spianarono strade non battute
ma nessuno tornò, neppure la nave silenziosa

finì l'incanto, la serpe si morse
coi denti del piccolo raggomitolato
lo scorpione tornò alla notte, un'aura venne dalla fiamma,
apparve un santo, un poeta, il profeta

si sfilò il turbante, gettò lontano il manto.
nel deserto attraversato dalla via davanti a sé
fino a Hira, il sacro monte, i germogli
ritrovarono l'acqua

finì l'incanto, Dio mio, eccoti trovato
il velato si rivelò, la voce temette la sua eco
e in città, tra gli uomini, il miraggio
si fece reale, ciò che era non era più

finì l'incanto, tu non l'hai visto
era solo un sogno profondo
sull'orlo
del fondo