István Kemény
HAJNAL
HAJNAL
1000 és 1 májusában
Mirákulum városában
hétköznapra virradóra,
mikor könnyen jár az óra,
a kocsmák is mind becsuktak,
esik, az is inkább nyugtat,
ekkor, mikor minden más nap
csöndben születik a másnap,
hírhedt ablakán kinézett,
s elámult az ördögérsek.
Felfigyelt a langyos égre,
kikönyökölt, nézte, nézte,
fönt a végső száz esőcsepp
hagyta el a párakincset,
felvetődő csillagérvek
délig szép időt ígértek,
s ahogy nézte, amit látott
hallgatta a régi záport,
felfigyelt, hogy kedvet érez,
kedve volt az életéhez.
Tudta, ez a város itt van,
bár hallgat, mint pont a síkban,
és a főtér sincs kövezve,
s vályogövvel van övezve,
hogy hajnaltól nagypiac lesz,
pedig csak egy pillanat lesz,
elmosolyodott a tájtól,
a holnapi szörnyű sártól.
Hagyni kéne az egészet,
gondolta az ördögérsek,
ám egyszersmind meglepődött,
hogy csak nevet, és nem ő dönt.
Hallotta, hogy harangoznak,
nem hallotta most hazugnak,
még az sem jutott eszébe,
hogy ő végülis miféle,
és hogy máskor köp vagy ásít,
mihelyt eljut önmagáig,
de most biztos volt magában
Mirákulum városában.
Ködre gondolt, egy kis köd lett,
többre gondolt , rögtön több lett,
kedve támadt elnevezni
azt, aminek neve ez mi,
elnevezett egy-két dolgot,
látta nem megy, tudta, nem baj …
föltenyerelt, nyomta puszta
könyökét az ablakdeszka,
és a szinte szörnyű csöndben
kukorékolt egyet majdnem.
Erre válasz jött, valódi:
későnfekvő, menj aludni!
Koránkelő, te meg ébredj!
Egy perc! – szólt az ördögérsek,
közelebbre hallgatózott,
távolabbra hallgatózott,
visszafelé 1000 évre,
előre is 1000 évre,
s bólintott, ám nem legyintett,
úgy hagyott magunkra minket.