Gábor Schein
Felkészülés egy városra
Felkészülés egy városra
Lehet-e egy város ellen utazni? Visszatérni oda úgy,
hogy előre eldöntetett, ezúttal nem engedhetem meg, hogy
feltörje idegenségemet és megszégyenítsen azzal a túlontúl
közvetlen pillantással, mely mintha mindent tudna rólam,
összezavarva ösztöneimet és vágyaimat. Ellene lehet-e szegülni
az ismétlésnek, egy városnak, amelynek női tekintete van?
Mert vannak tekintetek, amelyeket bár csak a kíváncsiság vezérel,
és nem téveszthetőek össze egy érintéssel, lázba hozzák a testet
és meglelik a lélek achilleszi pontját. Vannak tekintetek, melyek
nem akarnak maguknak időt, de emlékükkel felzaklatnak és
összetörnek. Az ilyen tekinteteknek nincs nemük. Nincs és van.
Éles, minden ellenállást feloldó, túl szabad női tekintetek.
És ha a pillanatok kipukkadnak, mint az okkersárga drótüveg
mögül szétfújt szivárványos buborékok, miért lebeg ott valami
a hang és az arc helyén? Valami, amit fényképezőgéppel
szerencsére nem lehet megmutatni. Valami, amit csak elfelejteni
lehet, ami nem hang már, nem arc. tilos rágondolni, tilos
akár csak kérdezni is, kinek az arca volt az. Senkié.
Egy utasszállító villogó helyzetlámpákkal, hang nélkül, kivilágítva
felszáll. A repülés mint narkózis. a felhők mint a sivatag, a sivatag,
mint a tenger, a tenger, mint a hóval befedett síkföld. A testtől
elvétetik az idő, a szem pihen, a kifutópálya mindenütt egyformán
szürke. Hátradőlök, a gyorsulás felhajtóereje beleprésel a székbe.
A készülődés sosem lehet befejezett. Hála a méltóságteljes emelkedésért.
Mégis miből fakad az ismétlés kényszere? A beszédé, ami a hallgatás
legszigorúbb formája. Miért nem elég a cinkosság megtagadása
azzal a semmivel, ami a letakart vagy eltemetett szenvedély helyén
maradt? És miért látszik mindez meghátrálásnak, mintha kagylóhéjban
aludnék, mintha élve eltemetném magam? Pedig nincs ott semmi,
semmi a szenvedélyben, amit sorsnak lehet nevezni.
És ha sors lenne, ki ne akarná elkerülni a sorsát? Vagy nem a sors
elkerülése az élet? A sorsé, amit oly könnyű beleképzelni
tekintetekbe, földíszítve őket, felruházva vágyakkal. A sors
az ég üressége bennünk, ami ha elszabadulna, ha egy pillanatra
fölnyithatná őrületét, fölégetne, elpusztítana mindent.
Őrült üresség. Lehet-e nem szerelembe esni a sorssal?
Neonnal megvilágított folyosók, zárt ajtók sora. Mintha óriás
jégtömböket tartanának mögöttük, hogy alulról hűtsék a várost.
Aztán lépcsők, liftek, emelőszerkezetek. Futószalagon érkező
csomagok, melyek innen még büntetlenül folytathatnák semmire
sem kötelező útjukat. Mint az északi-sark leváló jégtömbjei.
Valahonnan szél támad, és szétpattan egy átlátszó, fotocellás ajtó.
Egy város közeleg. Az ismétlés nem az idő játékszere, nem
csalásainak egyike, ami tükrökkel borított termeibe csal, hogy
ezer arcot mutatva elvegye azt az egyet is. Az ismétlés az idő szeme,
mely helyettünk néz az ezer tükörbe, az ég ürességébe bennünk.
Az ismétlés a szem, ami látja a kezdetet. Visszatart a zuhanástól,
mintha egy túl merész gyerek gallérját ragadná meg.
És a tériszony hirtelen elmúlik. A szétnyíló fotocella mögött
a zománcok, a szélvédők, az üvegfalak ragyogása. Széles, nyitott
irányok. Végre levegő. Távolság, amit még egyedül kell bejárni,
helyet adva a mélyebb szenvedélynek. És ez már oly egyszerű,
mint egy etűd. Lépegetés a billentyűkön, nagy lélegzetszünetekkel.
És a végén ott az ébredés. Fölébredni amellett, akit szeretek.
De addig ki kell tartani ebben az idegenségben, hogy a lélegzetszünetek
lassan nőni kezdjenek, rések, majd hasadékok legyenek belőlük
a város testén, melyekben közlekedhetem. Egy-egy épület akkor már
nem több, mint két távoli hang, ami húrként kifeszíti és megszólaltatja
a csöndet. Visszatérés ez, de nem a nyomorúságig ismerősbe. Visszatérés
egy élő arc elé, a mindig máshonnan közelítő kezdetbe.