Zsófia Balla
AZUTÁN
AZUTÁN
Jó volna halálom után,
akár egy bokszmeccsen, fölállni.
Máslétből, kívülről, sután
csak méregetni, hogy mi vár:
meddig tart még? elfogy? ragyog?
aki vagy ami én vagyok, -
mikor lobban el s a határ
zuhanó kőfal? hártyahúr?
hol ért véget az alagút?
szememben volt-e kép? s ha láttam,
mikor tűnt el? mivé fakult?
Nem tudom, melyik volt álom:
hol kigyújt, hol eloltogat
teljesülésem, pusztulásom.
Azért írhatok most, mert élek.
Nem félni volna jó. De félek,
minden hazug e szűkmenetben.
S a félelem, az menthetetlen.
Bár tudhatnám, amit csak sejtek,
mi megtörténik biztosan:
minden megnyílik, ami rejtek.
Mi összefüggött, most híg halom.
Mi kerengett, most lomha szemcse.
Az árny is fürgébb a falon.
Meghallom-e a csattanó csönd
corpusát, csomós tömegét?
Már nem tart össze, nem vezet
semmi semmit:
varázsütésre mind a sejtek
eleresztik egymás kezét.
Forgó idők szubsztanciája
az eleven test, - de most már merő
jelenlét. Színeváltozása
nem mágia, nem varázserő:
két lehorgonyzott földi pontban
izzik a kezdet és a vég.
Bár csillagokig araszoltam,
csontig perzsel a semmiség.
A kezdet
csepp vízből folyam.
Élet csak élőtől fogan.
S ami lobogva átsuhan
az évek ezrein: kitartott
hang, hunyatlan fáklya mása.
Folyékony lidércláng olyan.
A vég
a semmiségbe is betör.
Halál mossa alá a partot:
nem hang, hanem hiány: a sík
csend, szünetek vijjogása.
Kopott, befröcskölt vasvödör
a kórház folyosóján - és
hátrálás, sóvár süllyedés.
A csillag rendje szétesik.
Milyen erő tört élni bennem,
hogy a nemlétből felfénylettem?
Űrsötétből a végesség,
akár a haza, befogad.
Sisteregve, vasporba hullva,
életemen végigvonulva
lök, taszít, majd kivet újra
az űrbe, hol az elnyűtt álom
átvérzett kendője fogad.
Máslét világlik át a tarka lángon.
Teljesülésből olvadt pusztulásom.
Élő élővel, holt a holttal -
mondják. - Beleszédül, ki vét.
Árnyékba szövi sugaras sötét.
Mégis, mégis
a fenyőtobozt
ki én vagyok, csak azt szeretném
nézni, aztán; miután meghalt,
hogyan nyitja fel pikkelyét.