Anna T. Szabó
Az erő
Az erő előbb befelé visz,
a túlfokozott gyönyöré:
a folyót forrásába rántva
a hullámzást magába zárja
a követelő anyaméh –
halad lüktetve, öntudatlan:
kezdete végcélja felé.
Valahogy kiválaszttatik
a többi közül. Hogy mire?
Csak annyit tudni egyelőre,
hogy épp neki kell élnie.
Vékony vörös fonálra kötve
csak készülődik arca-teste –
de máris dobog a szíve.
Szaporodnak és sokasodnak
a sejtek, langyos víz alatt,
az ős-teremtés ritmusában
teszi a dolgát az anyag,
tudat nélküli puszta lénye
egy nagyobb akarat edénye:
a lüktetést cselekszi csak.
Nyújtózik, átremeg a léte
a boldog belső tereken,
kitelik, készül, jő az óra,
a túlcsorduló kegyelem –
és nyomakszik, és kifelé tör
egyre szűkülő börtönéből,
hogy lélegezzen és legyen.
Elvégeztetett. Jön a hullám,
a fekete hullám megint,
az öröm helyére tolul be
az erő parancsa szerint –
hogy megérthesd a régi rendet:
nincsen teremtő és teremtett.
És ugyanazt a gyönyört érzed,
és ugyanazt a kínt.