Éva Bóna 

Translator

hogy adtad nekem át, hogy oltottad belém
befagyott tenger az apály idején
sóval, homokkal behintett hó
mint a halott úgy feküdt, tetette magát
minden változott, változott nem jó rendben

az ablakban kialudt a fény, megrándult a lift
négyünket lassan lefelé húz, bent
meleg van, lehet, hogy gyengén ég a kijelző
átmásolt pacaként szétfolyt a folt
mellette és párhuzamosan fut a szemétledobó

kinek adjam ki a lakást, hogy az illető
megbízható legyen és ne rontson el mindent
és hogy még pontosan is fizessen
azzal együtt, hogy, igen, a csapok enyhén folynak
és a csempék folyton egyenest a kádba esnek
a kis lakás egyébként nem nagy, habár
központi, és sok felesleges bútor van, és csótányok
de a legfontosabb, ha kiadom, hát én meg hol éljek?

amikor egy nagyon érzékeny bőrű szkafanderben
a teljes súlytalanság állapotában
mozdulatlanul fekszel a díványon
és belül minden bepárásodik a lélegzetedtől
lehunyod a szemed és hallod, ahogy
a folyón, a szakadékon, az erdőn túl
mintha berozsdásodott díványrugók dalolnának
és csak egyetlen dologra vársz: hogy a
rövid mély szippantással együtt a tüdőbe
jöjjön be a majdnem elfelejtett gravitáció is

valahogy butaság előre búcsúzkodni
ez egy öröklét kisebb szünetekkel
igazi repedésekkel a hamisított márványban
s aligha kérték, hogy beszéljünk az igen komoly szakadásokról
de az adott határokon belül is elég tér van a kétségek számára

érdemes-e most vagy azután vagy majd valamikor
vizes fa pózban egy gyanús fehér süket falnál
ösztönösen hangot adni a lesiklott tekintetnek
                        a még nem megmutatkozott polaroid plafonokról
a saját készítésű duzzadt tükrökről   
meginogva az egyenetlen márvány fényben 

a libabőrön elkezdenek még mászni valamilyen
levágatlan hajvégek a vágás után
hideg sündisznóként összegyűlten a tarkóbőr mögött
végezzünk – hallgat – egy kis masszást
a lázas torokban szurkál a hideg tüskehal
melegítse fel kérem – hallgat – de nem  ijesztően
és néz gyanakodva
kedvtelésből csak az ajkadízű fém
csak a kő
követ így a szemével

ezen a vasárnapon történt vagy a múltkorin

nem akartam hosszasan boncolgatni a kapcsolatunkat
de te erőltetted
a tízes villamos megállójában
ahol a botanikus kert fala van

hát jó, magyarázkodjunk

de előbb mégiscsak jobb lenne, ha idefeküdnél
hogy könnyebben megérts engem

és legyen így: őszinteséget az őszinteségre
nézd, én is egyfajta talajvesztett állapotban vagyok
és ki tudja, mi lesz még velem

mindegy, hiszen most már úgy sem fog kiderülni, ki kit vont be
és ki az, aki észrevétlenül maga került bele

meggondolatlanság volt így megbízni bennem
habár érthető, hogy én – akár a sír
de képzeld el, milyen ezt magamban tartani
még ilyen áramvonalas formában is

na de hagyjuk már ezt
van két lattom – mit csináljunk vele 

ajakkal kitapogatott palack szájából
tengerbe dobott üzeneteket inni
elmormolva az itt-ott sötétes krikszkrakszokat
a buborékok torokhangú fodros bugyogását

gondosan artikulálva az udvariassági formulába belegyűrt kezdést

vad nevetéstől fuldokolva
elmerülni a katasztrófa részleteiben

a hajó elsüllyedt
a nap is elkomorult
a tenger is felborulva kiömlött
és itt vagyunk
itt vagyunk
itt

mi, a póttestvéreitek az eszmetársaitok
vagyunk, hogy is lehetne másképp
legalább kölcsönvett, nem evilági elvekben
van-e különbség az amnézia e stádiumában
a földöntúli gyönyör megízlelőinek

mi vagyunk azok a vasszerű égi lakók
lakatlan vasbeton dzsungelekben elhagyottak
hétrét görnyedve állunk mint fel nem fedezett álorángutánok
az áhított champagnesee parlagon heverő partvidékén
várjuk a jelet és haldoklunk a szomjúságtól

emitt tinta tűnt fel a vízen
s a rózsaszín, kékes medúzalencséken át
lapos kifejezéstelen arcok szappantöredékei csillantak elő

a bronzarcú szobor
az elefántcsont fogú rabnő
két nappal az aukció előtt
megbetegedett

összegörnyedt
úgy sajognak ízületei
hasogatnak a rések vékonyka csuklóin
a fájdalomtól véresre harapta korall ajkait

dermedt-merev félelemmel bámul
a feszültségtől elzsibbadt, merev lett nyaka
a karja elgyengült és lehanyatlott
a markában összegyűrt levélke kiesett

a tapasztalt restaurátor
hozzásimult helyreigazítva
elmozdult márvány csigolyáját
s ezt súgta „ne féljen, cseppet roppanni fog”
hűlnek a mellkasban felsejlő könnyek

azt a helyet dolgozza ki épp
ahol szétfolyt s odaszáradt a festék
az ujjak megfehéredett kis csontjain
bajuszából kefét csinál
tisztítja a törések helyét, varratokat, hónaljat, a vágásban a rásütött bélyeget

összerezzeni csak később
a kalapácsütésre fog
s akaratlanul is zavarba jön
amikor új gazdája csettint egyet nyelvével

ne gondold, hogy ő egy hajléktalan
csak elhagyta a kulcsait
s negyedik hónapja éjszakázik a lépcsőjén
egy bútoráruháznak

úgy tűnik nem túl kényelmes neki
ilyen összegörnyedt pózban
ám valójában ő akrobata
és sokkal kézenfekvőbb így szundítania

honnan veszed, hogy meghalt
nem lélegzik, na és aztán
mégis mit vársz, egy vérbeli jógi
évekig képes visszatartani a lélegzetét

pontosabban, majdnem örökre