„Háború és béke”

Csillagász voltam.
Fáradhatatlanul kémleltem az eget, a csillagokat
- noha mindegyre a messzi jövőről beszéltek
vagy a távoli múltról; soha közvetlenül
a „rám tartozóról”.
Egy-egy fényes pásztor körül,
a végtelen ében mezőkön
békésen legeltek a csillagnyájak;
nyáresteken, mint fürge terelőkutyák, cikáztak el
köztük a hullócsillagok.
Aztán kitört a háború.
Vérzett a szívem, amikor
el kellett kótyavetyélnem a távcsövemet,
a legjobb távcsövet az országban
(szerintem öt ország legjobb távcsövét),
amely akkor nem sokat ért:
túl jó volt ahhoz, hogy átalakítás nélkül
használhassa a légvédelem.
De muszáj volt túladnom rajta
- nem kétséges, hogy úgyis elkobozták volna;
úri huncutságnak számított a csillagászat,
túlságosan is messzi múltról vagy
távoli jövőről beszéltek a csillagok -
az ellenség, úgymond, nem válogat:
kórház, malom, színház, obszervatórium…
s legjobb védekezés a támadás.
A nyárestek repülőgéprobajjal teltek meg
és szirénavijjogással,
erős reflektorcsóvák
pásztázták az eget.
Mire fölfegyverkeztem távcsövem siralmas árából,
s megtanultam a fegyverekkel bánni,
kitört a béke.
Az emberek föllélegeztek (előbb a háború
lázában, majd a félelem s a nihil légritka terében,
most pedig, ím, a béke, a megmenekített élet
mámorában éltek); a fegyvereknek
nem volt keletjük; annál inkább
az ennivalónak - leköltöztem hát
az égből a földre.
Persze saját darab földet nem volt miből
vennem; örültem, ha beolvasztás céljára
megvették tőlem a háborús kacatot.
Kis földet tudtam bérelni, itt-ott elpusztult,
repesz-szaggatta gyümölcsöst („számtól vonva el” kipótoltam),
s takaros sorokat ültettem konyhakertiekből.
Az első évi termés silányka volt még;
a természetet nem lehet dróton rángatni -
nem háramolhat vissza rögtön
a törődés kamata. Második évben
kezdték már megemberelni
magukat a megmentett növények,
a friss telepítésű gyümölcsfáknak persze
nem lehetett még hozamuk.
Harmadévre, mielőtt még
a termés beérhetett volna: újra háború.
Nappal füst - égő templomok, erdők, olajfinomítók -
éjjel fények fönt, fények lent: légitámadások.
A napszakok összekeveredtek, sőt egymásba mosódtak
még az évszakok is. Iszonyú sebek
a föld testén. - Azzal védtem magam
meg amiről azt mondták, hogy védjem,
amit a hadsereg adott.
Túléltem valahogy, s most megint béke (…) van.
Magam sem tudom még, mihez kezdek.
- Talán nem is lesz soha többé civil tudomány.
                                             Nem érdekel.
Ha nem fogok is (amiként valószínű, hogy nem fogok)
soha többé távcsőhöz ülni,
bizonyos, hogy mostantól szabad szemmel is
csakis és egyedül a csillagokat fogom nézni;
soha többé az emberek arcát, a kipattanó
rügyeket sem a gyümölcsfákon, s még csak a nap előtt
pöffeszkedő felhőket sem többé soha -
mert csak az,
amiről a csillagok beszélnek: aminek saját életemben
nem látom semmi hasznát, aminek sem igazolódását,
sem cáfolatát meg nem érem; ami e mai hangya-népre
(közöttük magamra) nem vonatkozik; egyedül csakis ez
az, mi rám tartozik.

© Sándor Tatár
Produção de áudio: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2016

“Guerra e pace”

Ero un astronomo.
Instancabilmente ho scrutato il cielo e le stelle
benché abbiano parlato del futuro lontano
o del passato remoto e mai direttamente
delle “cose che mi riguardassero”.
Intorno ad alcuni pastori lucenti
sugli infiniti campi di color ebano
mandrie di stelle placidamente pascolavano;
e tra esse le sere d’estate stelle cadenti
come cani da pastore zigzagavano.
Poi è scoppiata la guerra.
Il mio cuor si affliggeva per il telescopio
svenduto per bisogno,
che era il migliore del Paese,
(secondo me il miglior telescopio dei cinque continenti),
allora valeva poco:
ma senza modifiche era perfetto
per l’utilizzo della difesa aeronautica.
Ho dovuto liberarmi di esso
– senza dubbio lo avrebbero confiscato –;
l’astronomia come un divertimento da signori era considerato.
Poi le stelle parlavano
di un passato assai lontano o di un futuro troppo distante –
il nemico, per così dire, non fa differenza:
ospedale, mulino, teatro, osservatorio ...
La miglior difesa è l’attacco.
Le sere d’estate erano piene di rombi nei cieli
e degli stridii delle sirene,
riflettori abbaglianti spazzavano l’etere.
Mentre mi armavo coi miserabili soldi ricavati
dal mio telescopio liquidato
ed imparavo a maneggiare le armi
è insorta la pace.
La gente ha tirato un sospiro di sollievo (prima han vissuto
nella febbre della guerra, poi nella paura e nell’assillante sfera nichilista
e poi vivevano nell’ebbrezza della pace e della vita salvata);
le armi non erano più ricercate
ma piuttosto il cibo – così son sceso
dal cielo sulla terra.
Naturalmente privo di denaro
non potevo acquistare un terreno, ero contento
di vendere i miei arnesi militari per la fonderia di ferro.
Ho affittato un piccolo terreno, un frutteto
dalle schegge qua e là distrutto
(“ho patito la fame” per metterlo in sesto)
ho piantato fili di ortaggi ben sistemati.
Il raccolto del primo anno era ancor magro;
noi non possiamo comandare la natura
non si può in breve ricavare il profitto dell’orto.
Nel secondo anno, le piante salvate hanno fatto uno sforzo,
ma il frutteto da poco trapiantato non dà ancor alcun frutto.
Nel terzo anno, prima del raccolto
la guerra è scoppiata di nuovo.
Il giorno fumo – chiese, foreste, raffinerie in fiamme –
la notte lampi in alto, lampi in basso: bombardamenti.
Giorni e notti eran mescolate, pure le stagioni venivan turbate.
Terrificanti piaghe laceravano la terra.
– Ho difeso me stesso e tutto quello che mi è stato indicato
con ciò che l’esercito mi ha dato.
A stento son sopravvissuto, ora di nuovo c’è la pace (...).
Non so ancora che cosa potrò fare.
– Forse non ci sarà più la scienza civile.
                                                            Non m’importa.
Se (e sarà probabile) non potrò più
scrutare il cielo col telescopio,
è sicuro che da oggi anche con gli occhi nudi
e da solo osserverò soltanto le stelle
e mai il volto della gente, né i germogli del frutteto,
neppur le gonfie nuvole innanzi al sole.
Ascolto solo ciò che dicono le stelle,
non faccio caso delle cose vane nella mia vita,
snobbo tutto ciò che non può essere smentito o giustificato
che nulla concerne a questo popolo-formica (compreso me)
m’occupo solo dei fatti a me riguardanti.

Traduzione di © Melinda B. Tamás-Tarr