Alain Lance

francês

„Háború és béke”

Csillagász voltam.
Fáradhatatlanul kémleltem az eget, a csillagokat
- noha mindegyre a messzi jövőről beszéltek
vagy a távoli múltról; soha közvetlenül
a „rám tartozóról”.
Egy-egy fényes pásztor körül,
a végtelen ében mezőkön
békésen legeltek a csillagnyájak;
nyáresteken, mint fürge terelőkutyák, cikáztak el
köztük a hullócsillagok.
Aztán kitört a háború.
Vérzett a szívem, amikor
el kellett kótyavetyélnem a távcsövemet,
a legjobb távcsövet az országban
(szerintem öt ország legjobb távcsövét),
amely akkor nem sokat ért:
túl jó volt ahhoz, hogy átalakítás nélkül
használhassa a légvédelem.
De muszáj volt túladnom rajta
- nem kétséges, hogy úgyis elkobozták volna;
úri huncutságnak számított a csillagászat,
túlságosan is messzi múltról vagy
távoli jövőről beszéltek a csillagok -
az ellenség, úgymond, nem válogat:
kórház, malom, színház, obszervatórium…
s legjobb védekezés a támadás.
A nyárestek repülőgéprobajjal teltek meg
és szirénavijjogással,
erős reflektorcsóvák
pásztázták az eget.
Mire fölfegyverkeztem távcsövem siralmas árából,
s megtanultam a fegyverekkel bánni,
kitört a béke.
Az emberek föllélegeztek (előbb a háború
lázában, majd a félelem s a nihil légritka terében,
most pedig, ím, a béke, a megmenekített élet
mámorában éltek); a fegyvereknek
nem volt keletjük; annál inkább
az ennivalónak - leköltöztem hát
az égből a földre.
Persze saját darab földet nem volt miből
vennem; örültem, ha beolvasztás céljára
megvették tőlem a háborús kacatot.
Kis földet tudtam bérelni, itt-ott elpusztult,
repesz-szaggatta gyümölcsöst („számtól vonva el” kipótoltam),
s takaros sorokat ültettem konyhakertiekből.
Az első évi termés silányka volt még;
a természetet nem lehet dróton rángatni -
nem háramolhat vissza rögtön
a törődés kamata. Második évben
kezdték már megemberelni
magukat a megmentett növények,
a friss telepítésű gyümölcsfáknak persze
nem lehetett még hozamuk.
Harmadévre, mielőtt még
a termés beérhetett volna: újra háború.
Nappal füst - égő templomok, erdők, olajfinomítók -
éjjel fények fönt, fények lent: légitámadások.
A napszakok összekeveredtek, sőt egymásba mosódtak
még az évszakok is. Iszonyú sebek
a föld testén. - Azzal védtem magam
meg amiről azt mondták, hogy védjem,
amit a hadsereg adott.
Túléltem valahogy, s most megint béke (…) van.
Magam sem tudom még, mihez kezdek.
- Talán nem is lesz soha többé civil tudomány.
                                             Nem érdekel.
Ha nem fogok is (amiként valószínű, hogy nem fogok)
soha többé távcsőhöz ülni,
bizonyos, hogy mostantól szabad szemmel is
csakis és egyedül a csillagokat fogom nézni;
soha többé az emberek arcát, a kipattanó
rügyeket sem a gyümölcsfákon, s még csak a nap előtt
pöffeszkedő felhőket sem többé soha -
mert csak az,
amiről a csillagok beszélnek: aminek saját életemben
nem látom semmi hasznát, aminek sem igazolódását,
sem cáfolatát meg nem érem; ami e mai hangya-népre
(közöttük magamra) nem vonatkozik; egyedül csakis ez
az, mi rám tartozik.

© Sándor Tatár
Produção de áudio: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2016

„Guerre et Paix"

J’étais astronome.
Inlassablement je scrutais le ciel et les étoiles
Certes ils parlaient de l’avenir lointain
Ou du très ancien passé mais jamais
Clairement de ce qui me concernait.
Autour de certains bergers scintillants
Dans les champs infinis couleur d’ébène
Les troupeaux des étoiles paissaient paisiblement
Par les soirs d’été, des étoiles filantes
Y zigzaguaient, comme chiens de berger.
Puis la guerre a éclaté.
Quel crève-cœur lorsqu’il me fallut
Bazarder ma longue-vue
La meilleure du pays
(La meilleure longue-vue des cinq pays, devrais-je dire)
Je n’ai pu en tirer grand-chose car
Elle était si parfaite que la défense anti-aérienne,
Pour s’en servir, aurait dû la transformer
J’ai donc dû la vendre. De toute façon on l’aurait confisquée
L’astronomie, un jeu pour les princes
Puis que les étoiles nous contaient
Un passé trop lointain ou un avenir tout aussi lointain
On dit que l’ennemi ne fait pas le tri:
Hôpital, moulin, théâtre, observatoire…
La meilleure défense étant l’attaque.
Les soirs d’été étaient pleins du grondement des avions
Et des hurlements des sirènes
Les projecteurs balayaient le ciel.
Avant qu’avec l’argent de la vente de la longue-vue
Je me procure des armes et en apprenne le maniement
La paix a éclaté.
Les gens ont poussé un soupir de soulagement (auparavant ils vivaient
Dans l’excitation de la guerre, ensuite dans l’espace réduit et craintif du nihilisme
Enfin ils vivaient dans l’ivresse des rescapés)
On n’avait guère besoin d’armes, les vivres en revanche
Etaient recherchées. J’ai donc déménagé
Du ciel vers la terre.
Naturellement je n’avais pas l’argent
Pour m’acheter une parcelle de terrain, m’estimant heureux
De trouver preneur pour mon tas de ferraille. En économisant sur ma nourriture
J’ai pu acquérir un lopin de terre, verger gorgé d’éclats et de douilles
J’y ai planté mes légumes en rangs
Faible récolte, la première année
(La nature, on ne la tient pas en laisse).
La seconde année, les plantes rescapées ont fait un effort
Bien sûr, les arbres fruitiers transplantés ne donnaient pas de fruit.
La troisième année, la guerre éclata de nouveau
Avant la récolte.
Le jour, des fumées s’élevaient des églises, des forêts, des raffineries en flammes
La nuit était rayée de faisceaux lumineux, de raids aériens.
Les moments de la journée se confondaient, les saisons s’effaçaient. Sur le corps de la terre
Surgirent d’horribles blessures. J’ai défendu ce qu’on m’a dit de défendre
Je me suis défendu avec les armes qu’on m’avait données.
J’ai plus ou moins survécu, à présent c’est la paix (…)
Que pourrais-je faire maintenant
Sans doute n’y aura-t-il plus de science civile.
                                                           Peu m’importe.
Et si jamais plus (ce qui est probable) je ne pouvais
Regarder dans une longue-vue, ce qui est probable,
Il est sûr que je ne ferais qu’observer à l’œil nu les astres.
Plus jamais je ne regarderais les visages des gens
Ni l’éclosion des bourgeons
Ni les nuages qui enflent de vanité face au soleil.
Je ne m’intéresse qu’à ce que disent les astres
Je n’en tire aucun profit et cela ne confirme
Ni n’infirme mon existence
Et cela ne concerne en rien ce peuple de fourmis
C’est uniquement mon affaire.

Traduit par Alain Lance