Péter Papolczy
inglês
‘Ki nem igyekszik lengőajtón vágányok felé
Hányszor gondoltad el: leszállni a vonatról,
este, nyirkos őszben, mikor már látszik a lehelet,
az állomás lámpáinak irizáló szélű
fényudvara van, az újságos s a büfé belülről párás
ablakára már csak sápadt, távoli fény szitál;
poggyászod inkább jelképes csupán, s ha
úgy tűnne is, a célszerűség válogattatta
össze tartalmát veled, igazában az csak
magadhoz való szigorúság volt: az első napokban se
menekülhess abba, hogy nincs dezodorod, hogy
körömolló kéne vagy hogy nincs zoknid elég.
És persze egyedül vagy, és persze várni se vár senki.
De csak fog akadni valahol egy szabad szoba.)
Akkor néhány óra vagy nap, de legföljebb
egy-két hét alatt megméretne minden*.
Mert vagy visszafordulsz vagy megtudod, hogy nincsen visszaút.
*(Ugyan te magad nem méretnél – főképp ha
nem térsz vissza – ily egyszerre meg, hiszen a belső
hang tudni akarná, őrizetes, mi tartott
eddig ott.)
– – – Nem gyávaságod szégyenít meg,
hogy tudniillik nem szállsz
vonatra egyedül, jelképes csomaggal,
hanem, hogy nem tudod, mire véld/vélheted,
hogy most már el se gondolod.
Extraído de: Bejáró művész
Budapest: Orpheusz, 2007
Produção de áudio: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2016
He, who hurries not to platforms through the swing-door
The countless times it has occurred to you: to get off the train
in the damp autumn evening, when you can see your breath,
and the station lamps have halos with edges
iridescent, when only pale, distant light drizzles onto
the misty windows of the kiosk and the café;
your luggage is merely symbolic, and even
if pragmatism might seem to have guided
your hand when picking its content, it was
actually only strictness with yourself: not even in the
first days should you be provided with the excuse that
you have no deodorant, nail clipper or enough pairs of socks.
And of course you are alone, and of course no one is waiting for you.
(But surely there is a free room to be found.)
And then everything would be weighed*
in a matter of hours or days, a week or two at most.
For you either turn back or learn there is no turning back.
*(Though you yourself would not be weighed – especially
if you do not return – quite so instantaneously, as the
inner voice would demand to know, what kept you there so long, inmate?)
– – – You are disgraced not by your cowardice,
namely that you fail to embark alone with a symbolic luggage,
but by not knowing the cause or reason
why it does not even occur to you any more.