Csaba Csuday

espanhol

LevélMAGAMNAK

Igazában semmi más feladatom nem lett volna
az elmúlt nagyjából huszonöt évben, mint hogy
felkészüljek arra, hogy elveszítelek, illetve
fölkészüljek az elvesztésed túlélésére.
Bár elképesztően pepecselős-piszmogós fajta vagyok,
azért nem kevés dolgot elvégeztem/létrehoztam
az elmúlt huszonöt évben. A valódi (egyetlen) feladatomhoz
hozzá se szagoltam. Ha földerengett valamiért*
látómezőm perifériáján, még át se járt,
s a tudatomig végképp nem csapott föl
a pánik, és már el is takartam minden lehető- s lehetetlennel:
Ugyan már! mit „nem akarok meglátni”; hiszen nincs ott,
de tényleg nincs ott az égvilágon semmi!**

Nem lehet fölkészülni arra, hogy elveszítelek, eo ipso ennek az
elveszítésnek a túlélésére sem.
Nem mondható tehát, hogy lett volna feladatom,
de nem végeztem el.     Nem vagyok elmarasztalható.
Mégis úgy szívok (s ez még nagyjából a lehető legenyhébb szó),
mint aki nem teljesítette élete feladatát.
Az életben – ő már csak ilyen – nincsen logika.
Az életben könyörtelen logika érvényesül.
Választás minden, bár csak – ezt kapjuk kímélet gyanánt –
ritkán mutatkozik pőrén a felelősség Gorgó-fője
vagy (ez sem kisebb horror) csúfondáros arca.

Csakis én könyörülhetek meg
magamon; nemcsak, mert cafatokká szakadt (szétmorzsállt?)
lélekkel, naponta fuldokolva is, büszke-dacos vagyok megint
((vagy azt mímelem…)); túl megtiport és konok ahhoz,
hogy irgalomért valaki lábához görbedjek,
de nincs ilyen láb, legalábbis már nem hiszem,
hogy lenne. Ezért hát: csak én, magamon.
Ám ki a megmondhatója annak, hogy ez a megkönyörülés
vajh miben áll, miben állhat?

* Persze még véletlenül sem azért, mintha a jelzések elemzésének
s összegzésének eredményeképpen bennem szólalt volna meg az alarm,
vagy szót kapott volna (e megszólalásnak elejét véve) az előrelátás;
nem – volt (a más kapcsolatában volt/lehetett csak próféta ő is),
aki figyelmeztetett, s akinek intése előtt azonnal, ösztönösen bezáródtam.

** Akart a kis faszom bujkálni-menekülni. Élet az!? Úgy „intéztem”,
hogy ne legyen mi elől menekülnöm.

© Sándor Tatár
Produção de áudio: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2016

CartaAMÍMISMO

En realidad, no hubiera tenido ninguna otra tarea
a lo largo de estos veinticinco años que han pasado, que
prepararme para tu pérdida, mejor dicho
prepararme para sobrevivir tu pérdida.
Pese a que sea un tipo increíblemente tiquis-miquis,
hice/creé un montón de cosas
en estos últimos veinticinco años. Pero ni siquiera he olfateado
mi verdadera (única) tarea. Si por alguna razón*
llegué a vislumbrarla en la periferia de mi horizonte,
no me tocó y mucho menos llegó hasta mi conciencia
el pánico, y lo llegué a cubrir con todo lo posible e imposible:
¡qué va! Qué es eso que “no quiero ver”, si allí no hay nada,
¡No hay nada allí, en absoluto nada!**

No se puede preparar uno para perderte, eo ipso
tampoco para sobrevivir tu pérdida.
Por lo tanto, no se puede decir que haya tenido una tarea,
con la que no cumplí. No se puede hacerme reproches.
Y sin embargo, me fastidio (y eso es la palabra más suave que puedo usar)
como aquél que no hizo la tarea principal de su vida.
En la vida – así es ella – no hay lógica.
En la vida se manifiesta una lógica sin piedad.
Todo son elecciones, aunque – eso lo recibimos como pequeña indulgencia –
se muestra pocas veces desnuda la cabeza de la Gorgona de la responsabilidad
o, (cosa que no es menos terrible) su cara burlona.

Solo yo puedo tener piedad
de mí mismo; no solamente por ser orgulloso y terco de nuevo,
aunque me cueste respirar cada día,
con mi alma en pedazos (¿en migas?)
((o eso aparento, al menos)), soy demasiado pisoteado y tenaz
como para caerme ante los pies de nadie
pidiendo misericordia,
pero no existen tales pies, o por lo menos, ya no creo
que existan. Y así: sólo yo, de mí mismo.
Pero quién me puediera decir: esa misericordia,
¿en qué consiste, en qué podría consistir?

* Naturalmente, no porque haya sonado en mi interior una alarma, como resultado del análisis y resumen de las señas, o (previniéndolas), la previdencia haya tomado la palabra; No había, (en otra relación podía/hubiera podido ser profeta ella también) quien me advierta, y al notar su señal, yo instintivamente me cerré en seguida.

** Joder, ni que hubiera querido yo esconderme y huir. Aquello no es vida, ¿a qué no? Yo mismo me las arreglé para que no haya nada de qué huir.

Traducción de Csaba Csuday