János Térey
Földvár, apály
A nád haragzölden fénylő nyakát
Türelmetlen szerelmesként kiszívta
A szárazság. Araszonként alább,
Centinként följebb: mélyponton a hinta.
Úgy dobja térde elé taraját
Az élceket vető, palackszinű víz,
Minthogyha vízfölötti Ararát
Alján csillogna kínon túli türkiz.
A nádszáron fakó sáv, sárga folt
Az élő húsán: minden, ami volt,
Megostromolta testét, mint a vörheny;
Az úszó régi képét megleli,
Mosdatja, másik sorsot ad neki
A percenként emelkedő időben.