Hugo Claus

Mé verše ještě trochu zívají.
Nikdy si na to nezvyknu. Bydlely tady
dost dlouho.
Dost. Pošlu je z domu. Nechci čekat,
až jim zledovatí prsty.
Nevadí mi jejich nejasné protesty,
chci slyšet, jak slunce šumí,
nebo své srdce, houbu prolezlou, co bolet umí.

Mé verše nesouloží klasicky,
breptají ordinérně nebo se nabubřele chlubí.
V zimě jim praskají rty,
na jaře je hned teplý vítr skolí,
kazí mi celé léto
a podzim jim voní po ženských.

Dost. Už na papíru jenom dvanáct řádek
budu jim dělat ochránce
a pak pěkně nakopu jim zadek.
Běžte si otravovat jinam, však nestojíte ani cent,
třese se na vás sotva dvanáct čtenářů
a jeden chrápající recensent.

Běžte si, verše, běžte lehkonohé,
nedupaly jste silně po stařičké zemi,
kde se hroby smějí, když vidí svoje hosty,
mrtvoly naházené jednu přes druhou.
Běžte a klopýtejte k té,
kterou už nepoznám.

Meine Verse gähnen noch ein bißchen.
Daran gewöhn ich mich nie. Sie haben hier lang
   genug gewohnt.
Genug. lch schick sie weg, ich will nicht warten
bis ihre Zehen kalt sind.
Durch ihr verworrenes Gelärm nicht gestört
möchte ich das Dröhnen der Sonne hören
oder das meines Herzens, der sich verhärtende Schwamm,
   der verrät.

Meine Verse vögeln nicht klassisch,
sie plappern ordinär oder prahlen allzu vornehm.
lm Winter springen ihnen die Lippen,
im Frühling liegen sie bei der ersten Wärme flach.
sie versauen mir den Sommer,
und im Herbst riechen sie nach Frauen.

Genug. Noch zwölf Zeilen lang auf diesem Blatt
halt ich ihnen die Hand übers Haupt
und dann kriegen sie einen Tritt in den Arsch.
Nölt anderswo, ihr Reime für einen Cent,
bebt anderswo für zwölf Leser
und einen schnarchenden Rezensent'.

Geht jetzt Verse, auf euren leichten Füßen,
ihr habt nicht schwer getreten auf der alten Erde,
wo die Gräber lachen, wenn sie ihre Gäste sehen,
die eine Leiche auf die andere gestapelt.
Geht jetzt und taumelt zu ihr,
die ich nicht kenne.

Ακόμα χασμουριούνται οι στίχοι μου.
Δεν θα συνηθίσω ποτέ. Έζησαν εδώ αρκετά.
Φτάνει. Τους διώχνω. Δεν θέλω να περιμένουν
μέχρι να ξεπαγιάσουν τα δακτυλάκια τους.
Λυτρωμένοι απ’ το θολό τους σαματά
ν’ ακούσουν θέλουν τον βόμβο του ήλιου
ή της καρδιάς μου
αυτού του προδότη σπόγγου
που πήρε να σκληραίνει.

Οι στίχοι μου δεν συνουσιάζονται με τρόπο κλασικό·
κοινότοπα φλυαρούν ή μεγαλοπρεπώς κλαψουρίζουν.
Τον χειμώνα σκαν᾽ τα χείλη τους.
Στον πρώτο ήλιο της άνοιξης ξεθεώνονται,
χαλούν το θέρος μου·
το φθινόπωρο έχουν τη μυρουδιά γυναίκας.

Αρκετά. Θα τους περιθάλψω για δώδεκα ακόμα αράδες
κι έπειτα
μια κλωτσιά στον πισινό.
Άντε να ενοχλήσετε αλλού
ρίμες της δεκάρας
να τρέμετε αλλού μπροστά σε δώδεκα αναγνώστες
και έναν κριτικό που ροχαλίζει.

Φύγετε αλαφροΐσκιωτοι στίχοι
δεν βάρυνε η σκιά σας αρκετά στα παλιά χώματα
όπου χάσκουν οι τάφοι όταν κοιτούν τους καλεσμένους
πτώμα πάνω σε πτώμα.
Άντε τώρα, πάτε τρεκλίστε
στην άγνωστή μου.

My verses stand gawping a bit.
I never get used to this. They’ve lived here
long enough.
Enough. I send them out of the house, I don’t want to wait
until their toes are cold.
Unhampered by their unclear clamour
I want to hear the humming of the sun
or that of my heart, that treacherous sponge that hardens.

My verses don’t screw classically,
they babble commonly and bluster far too nobly.
In winter their lips leap.
in spring they lie flat at the first warmth,
they ruin my summer
and in autumn they smell of women.

Enough. For another twelve lines on this sheet
I’ll hold my hand over their head
and then they’ll get a boot up the arse.
Go and pester elsewhere, one-cent rhymes
tremble elsewhere before twelve readers
and a snoring reviewer.

Go now, verses, on your light feet,
you have not trodden hard on the old earth
where the graves laugh when they see their guests,
the one corpse stacked on top of the other.
Go now and stagger to her
whom I do not know.

Mis versos aún están boquiabiertos.
Nunca me habituaré. Pues bastante tiempo
han habitado aquí ya.
Basta. Los echo de casa, no quiero esperar
a que se enfríen los dedos de sus pies.
Sin que me importune su turbio alarido
quiero oír el zumbido del sol
o el de mi corazón, esa pérfida esponja que se endurece.

Mis versos no follan a la clásica,
pasan del balbuceo vulgar al finísimo berreo.
En invierno revientan sus labios,
en primavera les encama el primer calor,
me aguan el verano
y en otoño huelen a mujer.

Basta. Por doce líneas más en esta hoja
mi mano seguirá cubriéndolos
y después les daré una patada en el culo.
Idos a dar la matraca por ahí, rimas de un céntimo,
a temblar por ahí para una docena de lectores
y un crítico roncador.

Idos ya, versos, con pie ligero,
no habéis pisado fuerte esta vieja tierra
donde las fosas se ríen al ver a sus huéspedes,
cadáveres apilados unos sobre otros.
Idos ahora y tambalead hacia aquella
que no conozco.

Ils bâillent encore, mes vers.
Jamais je ne m'y ferai.
Ils ont assez vécu sous mon toit.
Assez. Je leur donne conge. Je n'attendrai pas  
que leurs orteils refroidissent.
Délivré de leur tapage obscur,
je veux entendre le bourdonnement du soleil  
ou celui de mon cœur, cette éponge traîtresse  
qui durcit.

Mes vers - trivial charabia ou trop nobles  
braillements- n'ont pas le coït classique.  
L'hiver gerce leurs lèvres,
la première chaleur du printemps les terrasse,  
ils me gâchent mon été,
et l'automne, ils ont une odeur de femmes.

Assez. Encore douze lignes
sur cette page pour les couver
et puis, le pied au cul.
Allez radoter ailleurs, rimes d'un centime,  
trembler ailleurs pour douze lecteurs
et un critique ronfleur.

Allez maintenant, vers aux pieds légers,  
vous n'avez pas pesé lourd sur la vieille terre  
où les tombes rient de voir leurs hôtes,  
cadavres sur cadavres entassés.
Allez maintenant, et titubez vers celle
que je ne connais pas.

Verseim még ásítoznak kicsit.
Ezt meg soha nem szokom. Elég régóta
betöltik otthonom.
Elég. Kiküldöm őket a világba, nem várom meg
míg kihűl a lábuk ujja.
Zavaros zsivajuk nem zavar
a nap zúgását akarom hallani
vagy a szívemét, e megkeményedő, hitszegő spongyáét.

Verseim, ahogy dugnak, nem klasszikus,
alpárian fecsegnek vagy fennkölten hencegnek.
Télen az ajkuk felfakad,
tavasszal az első napfénytől kinyúlnak,
nyaramat elrontják
ősszel meg nők illatát ontják.

Elég. E lapon még tizenkét sor hosszan
védem őket, dédelgetem
de aztán fenéken billentem őket nyomban.
Máshol lármázzatok, krajcáros rímek,
máshol remegjetek tizenkét olvasóért
egyetlen szórcsógő recenzensért.

Most menjetek, versek, kónnyű lábakon fussatok,
nem tapostátok meg keményen a kivénhedt földet
hol sírok vendégeik láttán felnevetnek,
holttestek egymásra hányva fednek holttestet.
Most menjetek, botladozzatok oda hozzá
kit nem ismerek.

Syair-syairku masih saja berdiri menguap.  
Bagiku ini tidak wajar. Mereka telah menetap
cukup lama di sini.
Cukup. Aku usir mereka dari rumah. Aku tak mau menunggu
sampai jemari kaki mereka dingin.
Tanpa gangguan kegaduhan mereka yang keruh
aku ingin mendengar senandung dari matahari
atau dari hatiku, spons rapuh yang mengeras itu.
 
Syair-syairku tidak bersetubuh dengan klasik,
mereka berceloteh norak atau membual terlalu mulia.
Di musim dingin bibir-bibir mereka berlompatan,
di musim semi mereka berbaring rata pada kehangatan pertama,
mereka merusak musim panasku  
dan di musim gugur mereka berbau perempuan.
 
Cukup. Masih dua belas larik panjangnya di lembar ini
aku naungi mereka dengan tangan di atas kepala
dan kemudian mereka mendapat tendangan di bokong.
Pergilah merengek di tempat lain, bersajak dengan satu sen,
bergetar di tempat lain bagi dua belas pembaca
dan pengulas yang mendengkur.

Pergilah sekarang, syair-syair, dengan langkah ringan kalian,
kalian tidak menjejak kuat di bumi tua ini
tempat kubur-kubur tertawa melihat tamu mereka,
jasad yang satu ditumpuk di atas yang lain.
Pergilah sekarang dan bergoyahlah kepada dia
yang tidak aku kenal.

I miei versi sbadigliano ancora un poco.
Non mi ci abituo mai. Hanno abitato
qui abbastanza.
Basta. Li caccio di casa, non voglio aspettare
che le loro dita dei piedi si raffreddino.
Indisturbato dal loro baccano indistinto
voglio sentire il ronzio del sole
o quello del mio cuore, questa spugna traditrice che indurisce.

I miei versi non sono chiavate classiche,
balbettano volgari o millantano la loro nobiltà.
In inverno le loro labbra si screpolano,
in primavera al primo caldo si sfiancano,
mi ammorbano l’estate
e in autunno hanno l’odore delle donne.

Basta. Per altri dodici versi
di questo foglio li copro
e poi si beccano un calcio in culo.
Andate altrove a scocciare, rime scadenti,
altrove a tremare per dodici lettori
e un recensore ronfante.

Ora andate, versi, sui vostri piedi leggeri,
voi non avete calpestato con forza la vecchia terra
dove le tombe ridono quando vedono i loro ospiti,
cadaveri ammucchiati gli uni sugli altri.
Ora andate e barcollate verso colei
che non conosco.

我が詩語たちはあんぐり口を開いている。
見ているだけでも苛々してくる。奴らは長いことここに住んでいる。
もううんざりだ。どこかへ追っ払ってしまおう、連中の爪先が冷たくなるまで
待ってるなんてまっぴら御免だ。
これ以上奴らの乱痴気騒ぎに邪魔されないで
俺は太陽の唸り声を聴いていたい、
俺の心臓  ―すぐに硬くなるあの気まぐれなスポンジ― の響きに
耳を澄ましていたいのだ。

我が詩語らの振る舞いは古典的均整とはほど遠い。
下品極まる饒舌、気取りすぎた言葉遣い。
冬には口角泡を飛ばし
春には陽だまりにだらしなく寝そべって
夏には俺の人生を台無しにし
秋には女の匂いをぷんぷんさせる。

もうたくさんだ。このページの上できっかり12行後には
奴らの頭をしっかり押さえつけておいて
尻を蹴飛ばしてやろう。
とっととどっかへ失せやがれ、卑しい三文歌詞らめが。
十二人きりの読者と、鼾かいてる批評家の前で
震えていやがれ。

さあ、出て行くんだ、我が詩語どもよ、足取りも軽やかに、
お前らまだまだ地面の踏みしめ方が足りないよ
墓石まで笑っているじゃないか、お客様がおいでくださったっていうのに
死体の上にはまた別の誰かの死体、
ほら、もう行けって、よたよたと、俺のまだ見ぬ
女のもとへ。

나의 시구詩句들이 좀 헤벌쩍 선하품을 내뽑고 있다.
난 이런 모습일랑 절대로 참지 못한다, 저네들이 그간 무던히도 오래 여기
눌고 앉아 있었다.  
이제 그만. 저네들을 집에서 떠나보낼 테다. 저네들 발가락이 얼어붙도록
기다리지 않으련다.
달뜬 저네들의 애매한 소동에 구애받지 않은 채로
나는 태양이 횡횡 회전하는 소리에,
아님 경화되어 가는 괘씸한 스펀지, 내 심장의 고동에 귀 기울이고 싶다.  

나의 시구들은 고전적으로 깽판을 놓치 않는다.
그들은 천박스레 옹알대거나 도에 넘칠만큼 고상스레 고함을 친다.
겨울엔 그들의 입술이 부르트고,
봄엔 따사한 첫 햇살에 벌러덩 드러눕고,
그들은 나의 여름을 엉망으로 망그지르고,
그리고 또 가을엔 여인의 냄새를 퍼뜨린다.

이제 그만. 이 장에다 12구절만 더 길게 다독거려
내가 이들을 거두어들이고 나서
그리곤 이들 엉덩이를 발길로 걷어차 버릴 참이다.
싸구려 운율들아, 다른 데로 가서 재랄을 부리려무나.
다른 데로 가서 12명의 독자들과
코고는 평론가들 앞에서 비실대려무나.

운율들아, 자 이제 나가거라, 너희들의 사붓사붓한 발로,
백작들이 손님을 맞이하며 웃고 서 있는,
시신들이 첩첩이 쌓여 있는 옛터를
너희들은 힘차게 짓밟아 다져 놓지 않았다.
이제 나가 아장걸음을 내딛거라,
나는 알지 못하는 그녀를 향해서.

Estão ainda aos bocejos, os meus versos.
Nunca me habituarei a isto. Eles habitaram aqui
tempo que chegasse.
E agora chega. Ponho-os fora de casa, não vou esperar
até os dedos dos pés lhes esfriarem.
Sem o incómodo do seu confuso esbracejo,
quero escutar o zumbido do sol
ou o do meu coração, essa traiçoeira esponja a endurecer.

Os meus versos não fornicam à moda clássica.
Balbuciam ordinarices ou vociferam com dignidade exagerada.
No Inverno, racham-lhes os lábios,
na Primavera, estendem-se por terra aos primeiros calores,
atrapalham o meu Verão
e no Outono cheiram a mulheres.

Chega. Durante mais doze versos nesta página
esqueço-lhes as traquinices
e em seguida um pontapé no cu.
Vão maçar para outro sítio, rimas de tostão,
vão tremer para outra parte por causa de doze leitores
e de um crítico a ressonar.

Ide agora, versos meus, nos vossos pés ligeiros,
não calcastes com força o velho chão
onde as sepulturas riem vendo os hóspedes,
um cadáver sobre o outro amontoado.
Ide agora, e cambaleai na direcção daquela
que eu desconheço.

Moji verzi še zmeraj zevajo.
Temu se ne bom nikoli privadil. Dovolj dolgo
so tu stanovali.
Dovolj. Iz hiše jih vržem, ne bom čakal,
da se jim prsti na nogah ohladijo.
Rešen njihovega blodnega trušča,
hočem slišati brenčanje sonca
ali svojega srca, te spužve zahrbtne, ki trdí.

Moji verzi ne kavsajo klasično,
prostaško brbrljajo ali se ošabno bahajo.
Pozimi jim ustnice pokajo,
poleže jih že prvo pomladno sonce,
uničujejo mi poletje
in jeseni dišijo kot ženske.

Dovolj. Še dvanajst verzov, le še ta list
jim bom držal roko nad glavo
in potem jih brcnem v rit.
Drugam pojdite gnjavit, rimat za dva centa,
drugam trepetat za dvanajst bralcev
in smrčečega recenzenta.
 
Lahkih nog pojdite zdaj, verzi,
niste stopali trdo po tej stari zemlji,
kjer se grobovi režijo, ko zagledajo svoje obiske,
prek mrličev naložene mrliče.
Pojdite in odtavajte zdaj k njej,
ki je ne poznam.

Mina verser står bara och gäspar.
Det vänjer jag mig aldrig vid. De har levt här
lange nog.
Det räcker. Jag skickar iväg dem, vill inte vänta
på att deras risknippen kallnar.
Befriad från deras oupplysta missljud
vill jag höra solen sorla
eller mitt hjärta, denna förrädiska tvättsvamp som hårdnar.

Mina verser stångas inte på klassiskt vis,
de babblar alldagligt eller bräker alltför ädelt.
Om vintern spricker deras läppar,
om våren slås de till marken av den första värmen,
de fördärvar min sommar
och på hösten luktar de kvinna.

Det räcker. Ytterligare tolv rader på denna sida
håller jag handen över dem till skydd
och ger dem sen en spark i arslet.
Gå och domdera någon annanstans, gottköpsrim,
darra någon annanstans för tolv läsare
och en snarkande recensent.

Gå nu, ni verser på lätta fötter,
ni vägde inte tungt på denna gamla jord
där gravarna skrattar när de får syn på sina gäster,
det ena liket staplat på det andra.
Gå nu och snubbla hän
mot henne som jag inte känner.

Şiirlerim hala bön bön bakınıp duruyorlar.
Alışmayacağım buna hiçbir zaman. Burada yaşadıkları
yeter artık.
Yeter.  Kovacağım evden gitsinler. Ayak parmakları buz
kesinceye kadar beklemek istemiyorum.
Rahatsız edilmeden karma karışık gürültülerinden
duymak istiyorum gümbürtüsünü güneşin
ya da kalbimin, şu taşlaşmaya yüz tutmuş kalleş sünger hani.

Şiirlerim klasik bir düzme bilmez,
ya bayağı lakırdılar eder ya da züppelik yaparlar.
Kışın dudakları çatlar,
baharın ilk sıcağında sere serpe yatarlar,
yazımı berbat ederler
sonbaharda ise kadın gibi kokarlar.

Yeter. Bu sayfanın on iki satırında daha
arkalarını toplayacağım
ve tekmeyi vuracağım sonunda.
Gidin başka yere yamanın, beş paralık dizeler,
başka yerde titreyin on iki kişilik okur
ve horlayan bir eleştirmen huzurunda.

Haydi, gidin artık hafif adımlı şiirler,
ziyaretçisini görünce gülen mezarlarla dolu,
cesetlerin birbiri üzerine dizildiği
bu yaşlı dünyada ağır basmasını bilemediniz.
Haydi, gidin artık yalpalayarak
tanımadığım o kadına doğru.

我的诗歌还打着哈欠。
我无法适应，他们在这里已经住了太久。
够了，我把他们赶出家门，我不想等到他们的脚趾变冷。
他们含糊的喧嚷不妨碍我，
听到太阳的嗡嗡声，
还有我的心，那莫测却能变硬的海绵。

我的诗歌不会古典地操，
他们只俗气地絮叨，或打起太高贵的官腔，
冬天，他们的嘴唇干裂，
春天，他们在第一丝暖意中平躺，
他们毁了我的夏天，
秋天，他们发出女人的气味。

够了，这一页上还有十二行。
我用双手护着他们的脑袋，
然后对着他们的屁股狠狠踢了一脚，
去别处唠叨吧，一分钱的诗歌！
去别处为十二个听众，
外加一个打鼾的评论家，
发抖。

走吧，诗歌，踮着脚走吧，
你们没有在这古老的地上狠狠跺脚，
墓地对着他们的客人狞笑，
一具具尸体堆积，
走吧，摇摇晃晃地去到
我的未知。