Mindenhová
vittem magammal
a látomásaimat.

Az én cipőmet hordták.
Az én tálamból ettek.
Az ölembe eresztették
piciny gombolyagjaikat.

Szemük éles füttyszavával
időről időre
kivezettek a nyílt
űrbe. Ki a világból.

Hogy meghaljunk
mindezekért a röpke
fényekért és fürge múzsákért.

Hogy tekintetünkkel nyaljuk
a havas ormokat. A kozmikus
Urálok csúcsait.
Melyeknek pici tócsáit
bolygónk talaján néha
álmos forró déli órán
kihörpinti a galamb.

Magasiskolákba
írattam őket.
Mély szenvedélyekbe.
Másféle lények nyelveire
tanítottam őket. Őrületre.

A gyengédség és a fájdalom
megfejthetetlen
kézikönyveit
lapozgattam nekik.

A légzés módjaira
oktattam őket.
Szépírásra. A bőr
fényességére. A csüggedtekért
való imádkozásra.

Hogy felcsillanjanak.
Akár a kisíratlan réz.

Mikor  megérkeznek
a halott rózsák összejövetelére.

A forgóajtó mögé.

Ahol teljes pompájából
mindörökre legurul
a császári éjszakák gombja.

Hogy nyekkenjenek.
Mint a fibula.
Mikor összerakják.

És törékeny tehetségének
örökségével összekössön
két magányos
földrögöcskét.
Az átok földjéről.