Ottó Fenyvesi
hongrois
SVECI
Sunce stoji u nebu i to se zove dan.
Ali ono je tamo i kad se zove noć.
Juče sam video potok koji traga za zečićem,
malim, titravim, smrznutim,
sivih drhtavih šapica,
ali bilo je leto i nije ga pronašao.
Opet se nisu sreli.
Šta će biti na zimu?
Ni štap, ni šargarepa, ni propast, ni idila.
Možda jave na jesen, kad spreme konačni izveštaj.
Tako stoji i Mesec, on ne zna zašto je tamo,
blizak Zemlji i nebu, ali od svega udaljen
kao da nema dužnost, nikakvo opravdanje.
Ni da odmogne sebi, ni da pomogne drugom.
Čak se dobro i ne vidi, deluje kao zaboravljen,
čim ga zakloni oblak ili uglovi kuća.
Ne živi sasvim građanski, deluje privremeno
kao prolazna večnost, tup sjaj bratoubistva.
Sve to o nečemu govori, ali nema rešenja,
ili je sasvim nemo ko prazna govornica.
A sutra, umesto zvezda, tamo će stajati sveci
i bivši zvezdani svod biće sjajem narogušen,
ispunjen blagom toplinom, pomalo zajebanom
jer sveci ništa ne govore dok im se tako ne kaže.
Ali ko da im kaže u onoj pustoj praznini
u kojoj sve izvan njih deluje kao ekran,
ko glup dokumentarac na hladnom oku TV-a.
Sav mir u ovom svemiru providan je ko staklo
po kome protrči zečić i šapicom ga zamaže.
Možda će doći i drugi, da ga šapicom umije,
a možda ipak i neće. Kraj nema ravnoteže.
SZENTEK
Ha a Nap az égbolton van, azt nappalnak hívjuk.
De ott van az, valahol fent, az éj folyamán is.
Tegnap láttam egy patakot, egy nyulacskát keresett,
egy kicsi, didergő nyuszit,
szürke remegő mancsokkal,
mivel nyár volt, nem tudta megtalálni.
Ezúttal sem találkoztak.
Vajon mi lesz velük a télen?
Se bot, se sárgarépa, se pusztulás, se idill.
Talán majd őszre jelentkeznek, ha elkészül a végső beszámoló.
Fent van a Hold is, ő sem tudja miért, oly közel
a Földhöz és az égbolthoz, de mégis oly távol,
mintha nem volna kötelessége és bizonyossága.
Nem hátráltatja magát, és nem is segít másnak.
Néha nem látjuk, könnyen elfeledjük,
olykor eltakarja egy felhő vagy az épületek sarka.
Nem él polgár módjára, olyan ideiglenes, mulandó, mint
az örökkévalóság és a testvérgyilkosság tompa fénye.
Mindez valamit elmond, de nincs megoldás,
vagy teljesen néma, mint egy üres telefonfülke.
És holnap, a csillagok helyén, ott fognak sorakozni
a szentek, és a csillagok boltozatát kifakítja a fény,
az űr megtelik csalfa hőséggel, mert a szentek
semmit se mondanak, amíg fel nem szólítják őket.
Különben is ki tudna szót érteni velük, abban a hatalmas
pusztaságban, ahol – rajtuk kívül – minden olyan ködös, mint
egy ostoba dokumentumfilm a tévé képernyőjén.
A világűr nyugodt és átlátszó, mint az üveg, néha
keresztül fut rajta egy nyulacska, és lábával bepiszkítja.
Majd mások is jönni fognak, hogy a mancsával megcirógassa
őket, de nem valószínű. A végnek nincs egyensúlya.