Christian Polzin 
Translator

on Lyrikline: 1 poems translated

from: hongrois to: allemand

Original

Translation

TODulás

hongrois | Sándor Tatár

A felemelt kő helyére levegő tódul.
Míg onnan, ahová a kő a felemelés s az azt (többnyire)
követő mozdulat(sor) során, majd végül: következtében
kerül, a levegő vagy éppen valamely folyékony anyag
(többnyire víz, hiszen nem szoktak
a kő-sorsok annyira változatosak lenni)
kénytelen odébbállni.
Ezzel a (két?) folyamattal nem szokás törődni.
Ha valaki fölhívja a figyelmet rá(juk), rendszerint vállvonás,
sőt van úgy, hogy gyanakodva méregető pillantás a válasz.

Hammurapi meghalt, Szókratész meghalt, Nagy Sándor meghalt,
Caesar meghalt, Erasmus meghalt, III. Richárd is, s XIV. Lajos
fején sem ragyog már korona. Meghalt Immanuel Kant,
Napoleon, Kutuzov, meghalt Széchenyi s meghalt Rilke. Meghaltak
a sziléziai üvegfúvók, a marseille-i matrózok, a berlini szatócsok,
meghaltak a pécsi esperesek.
Meghaltak a nagyszüleim mind, s anyám is meghalt.            Én
ez idő szerint még élek. (Scribo, ergo sum.)
A Föld, mindehhez képest, viszont ugyanaz.
A világűrnek elnevezett sötétségben úszik.

Megvan a Fekete Erdő, s megvannak (bár egyik is, másik is fenyegetve)
az Amazonas őserdei.             Ám ha Luther, vagy ott egy indió
(Montezuma-kortárs) megjelölt volna egy tucat fát, abból
                                                                      bajosan lelnének ma ’egyet is.
Ezzel a folyamattal nem szokás törődni.
Csak ha valaki mellől ragad el a halál egy szeretettet,
vagy őt magát fenyegeti a csontmarok,
akkor szorul össze a szíve.            Ha szól, a
                                                             végzetről dadog.
Törvényről, amely, ha szükségszerű is tán,
mégis abszurd és vérlázitó.

Pedig
          – bölcseleti értékét tekintve –
                            hamleti tett minden kő-fölemelés.

© Sándor Tatár
from: Requiem
Pozsony: Kalligram, 2006
Audio production: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2016

Strömen, dahin

allemand

An den Ort, den der aufgehobene Stein zurückläßt, strömt Luft.
Von dort indessen, wohin der Stein im Laufe, und endlich wohl: infolge
des Aufhebens undder sich daran (meist) anschließenden
Bewegungssequenz verfügt wird, ist besagte Luft oder eben Flüssigkeit
(meist Wasser, denn so voll von Abwechslung pflegen Stein-Schicksale                                                                                                    nicht zu sein)

gezwungen, Platz zu machen.
Ein Vorgang (zwei?), mit dem (denen) man sich nicht abzugeben pflegt.
Wenn wer den Blick auf ihn (sie) lenkt, zumeist ist Achselzucken
die Reaktion oder gar mißtrauische, abschätzende Blicke.

Hammurapi ist tot, Sokrates ist tot, Alexander der Große ist tot,
Cäsar ist tot, Erasmus ist tot, wie Richard III., und auf Ludwig des XIV.     Kopf glänzt auch keine Krone mehr. Tot sind Immanuel Kant, Napoleon, Kutusow, tot ist
Széchenyi, und Rilke ist tot. Tot sind die schlesischen Glasbläser, die
Matrosen von Marseille, die Krämer von Berlin, tot die Fünfkirchener         Dekane.
Tot alle meine Großeltern, auch meine Mutter ist tot.                     Ich,
zum jetzigen Zeitpunkt, lebe noch. (Scribo, ergo sum.)
Die Erde, all dem gegenüber, ist dieselbe.
Schwimmt in der Dunkelheit, Weltraum genannt.

Da ist der Schwarzwald, und da sind, bedroht zwar dieser wie jene,
die Urwälder des Amazonas.        Doch hätte Luther, oder dort ein Indio (zu Montezumas Zeit) ein Dutzend Bäume markiert, von diesen                                                                     fände man schwerlich auch nur einen.

Ein Vorgang, mit dem man sich nicht abzugeben pflegt.
Nur wem der Tod jemanden von der Seite reißt,
oder wem die Knochenhand selbst droht,                                                 dem krampft sich das Herz.            Spricht er, von                                                                                                       Verhängnis stottert er dann.               Von Gesetz, das, wenn auch notwendig,                                                   dennoch absurd und empörend sei.

Dabei ist eine
                – philosophisch gesehen –
                                     Hamletsche Tat jedes Aufheben eines Steins.

Aus dem Ungarischen übersetzt von Christian Polzin
Aus: A végesség kesernyés v... * Endlichkeit mit bittrem Trost, pernobilis edition im Engelsdorfer Verlag, Leipzig, MMVI