Gábor Schein
Hajnali testek
Hajnali testek
Ma hajnalban a szél ébresztett. Zörgette
az ablakot. Kinéztem, az ég sötét volt,
s mint rosszul becsavart villanykörte
a Hold fáradtan épp csak pislákolt.
Órámra néztem: mindjárt fél hat. A városszéli
aszfaltnégyszögekből ilyenkor buszok
indulnak, és a megállókban gyűlni kezd,
mint duzzadt csomókban a nyirok,
a vád, a tehetetlen idegesség. De itt, ahol
élek, még ernyedten pihen, alszik a test.
Nem érzi, vagy alig, mi érik ott kint az éji
bolt alatt, mi foszlik, ázik, és mint hatol
át a falakon sokféle gyilkos indulat.
Fölkeltem és alsónadrágban, ahogy
szoktam, asztalhoz ültem. Változatokat
kerestem egy fordításhoz, amit napok
óta le kellett volna adnom. Talán egy óra
telhetett el így. A színes üvegtéglák mögött
a széles ágy, mint a képzelet hajója
úszott, s aludt benne, kinek álmaiban soha sem
voltam otthon. A szemközti háztetők
ferde síkja közben lassan elvált a tisztuló
égtől, és mint kikötőben a dagály, odalent
egyre mélyült, tompán emelkedett az autók
morajlása. És én fönt, négy emeltnyi magasban,
mint ki végre hosszú kábulatból ébred,
magam voltam és nem voltam többé magamban.
Örültem a tárgyak közelének. Mert teste
volt nemcsak a papírnak, tollnak, derengő
fénynek, a lenti zajoknak is, a falaknak, az égnek,
és teste volt a még formátlan, veszejtő
indulatnak. És bejárva a testek alvó végtelenjét,
egyszerre vágytam minden test közelségét,
s kinek álmaiban sosem voltam otthon, kit keresve
távol sokszor el kellett hagynom, most előlépett
az üvegfal mögül, álmos volt, bőre ágymeleg még.
