Petr Borkovec

Als ich erfuhr, dass Jiří gestorben war
(zwei Telegramme kamen aus Karlsbad,
eines, er lebe nicht mehr, das zweite, man hätte ihn obduziert),
setzte ich mich, ich weiß nicht wie, im Zimmer in den Fauteuil
und starrte auf die Couch vor mir und sah,
dass sie blau war, sah, dass sie evident blau war,
und wiederholte für mich: Sie ist blau,
blau, das sieht doch ein jeder –
denn von dem Tag an, als wir sie hergebracht hatten,
konnten wir uns nie über ihre Farbe einigen,
Jiří sprach immer von einem eigenartigen Grün.
Ich saß wie vor den Kopf geschlagen da in dem Zimmer
und sagte in einem fort: Wie konntest du so blind sein,
diese Couch ist doch von blauestem Blau,
nein, das hättest du nicht tun dürfen, du hättest
mir nicht sagen dürfen, dass sie grün ist. Dann hörte
ich mich voll Entsetzen selber, und brach, als wäre ich erwacht,
in schreckliches Weinen aus.

                                       1997

Kad es uzzināju, ka Jirži ir nomiris,
(divas telegrammas no Karlo Vivariem
viena, ka miris, otra, ka sekcija veikta),
pati nezinu kā, bet apsēdos atzveltnes krēslā
un blenzu uz sofu iepretim, skaidri redzot,
ka tā ir zila, nepārprotami zila,
un pati sev atkārtoju: Tā ir zila,
zila, tas taču katram redzams.
Kopš dienas, kad mēs to atvedām,
Jiržī vienmēr apgalvoja, ka tā ir īpatni zaļa.
Sēdēju kā muļķe istabā
un vienā laidā atkārtoju: kā tu varēji būt tik akls,
šī sofa taču ir zilāka par zilu,
tev nevajadzēja, tev nevajadzēja gan,
turpināt man apgalvot, ka tā ir zaļa. Tad ar šausmām
izdzirdēju sevi, it kā būtu pēkšņi atmodusies,
un sāku nevaldāmi raudāt.

Cuando me enteré de que Jorge había muerto
(llegaron dos telegramas de Karlovy Vary,
uno decía que no vivía, el otro era la autopsia),
no sé por qué me senté en el sillón de la habitación
y estuve mirando el sofá de enfrente y me di cuenta
de que era azul, vi que era claramente azul,
y me repetía a mí misma: es azul,
azul, cualquiera lo puede ver –
porque desde el día que lo trajeron,
nunca nos pusimos de acuerdo en el color.
Jorge decía que era de un verde peculiar.
Estaba sentada como una tonta en la habitación
y me decía una y otra vez: cómo podías estar tan ciego,
pero si este sofá es tan azul como el azur,
no tenías que haberme dicho nunca,
nunca, que era verde. Después con horror
me escuché a mí misma y, como si me hubiera despertado,
empecé a llorar desesperadamente.

Amikor értesültem róla, hogy a férjem meghalt
(két távirat is érkezett Karlovy Varyból,
az első, hogy nem él, a második, hogy fölboncolták),
azt se tudom hogyan, leroskadtam a szobában a székre,
és bámultam a rekamiét, mert éppen az volt előttem,
láttam, hogy kék, hogy nyilvánvalóan kék,
és azt ismételgetem magamban: Ez kék,
kék, mindenki láthatja –
ugyanis attól a naptól kezdve, hogy idehoztuk,
a színéről nem tudtunk megegyezni,
Jiří mindig a zöld különös árnyalatát emlegette.
Bambán ültem a szobában és megállás
nélkül azt motyogtam: Hogy lehettél ennyire vak,
ez a rekamié kék, mint az indigó,
nem kellett volna, igazán nem kellett volna
azt bizonygatnod nekem, hogy zöld. Aztán
mint egy idegent, meghallottam önmagam, és mintha
fölébredtem volna, végre zokogni kezdtem.

When I heard that George had died
(two telegrams came from Karlovy Vary,
the first that he had passed, and then the autopsy)
I don’t know how, I sat down in the armchair
and stared at the couch in front of me and saw
that it was blue, I saw that it was clearly blue,
and repeated to myself: it’s blue.
Blue. Anyone could see that.
Because from the day we brought it home
we could never agree about its colour.
George always talked of a particular green.
I sat there like fool in that room
saying that couch is blue as blue can be.
Oh you should never, never have said
to me that it was green. Then with horror
I heard myself, and as though I had awoken
I suddenly broke into tears and couldn’t stop.