Győző Ferencz
FELSŐBB PARANCSRA
Nincs értelme többé szokásra vagy
Jóérzésre tekintettel tagadni,
Ítélet itt már úgysem várható:
Felsőbb parancsra adtam életet,
Csupasz zsigereim vezényszavának
Engedelmeskedtem, gondolkodás
Nélkül hajtottam végre, amit egy
Feltétlen utasítás rámszabott.
Eszembe sem jutott ellenszegülni,
Sőt, magam váltam a belső paranccsá,
És tiszta tudattal, így hittem, én
Akartam utódokat nemzeni.
Felnőtt vagy legalábbis ivarérett
Emberként, nem tagadom, fel sem ötlött
Bennem, hogy számolnom kell bármiféle
Következményekkel. Ki hitte volna?
Nem tűnt olyan rossz helynek ez, ahol
Párolgó, sötétmályvaszín ölek
Nyílnak és lucskos húsfalak redőit
Dörgölve nyomulok előre, lúgos
Tejharmatot permetezve az ölmély
Lázasan lüktető magmelegébe.
Egyetlen érző csúcsba vékonyulva
Türemkedtem egyetlen pont felé,
És mindegy, hogy az én akaratom vagy
Nem az enyém hatolt előre: semmi
Nem bírhatott már visszafordulásra.
Nem voltam ellenállás, semmi voltam,
Áramként sisteregve vágtatott át
Rajtam, testem összerándult, ahogy
Fröcskölve kiszakadtam önmagamból.
Pontlétbe sűrűsödve mit törődtem
Én azzal, hogy mekkora szenvedést
Szabadítok gyenge, önvédelemre
Képtelen és vak lényekre, kiket
Majd ugyanilyen görcsös tolulások
Löknek levegőre! Nem a szokásos
Testi-lelki gyötrelmektől, kivert
Fogak szégyenétől, tört szerelem
Magányos viszontagságaitól
Féltem utódaimat. Azokat, ha
Mind nem is bírhatók le, megtanuljuk
Tűrni, túlélni, nagy gyakorlatunk van
Abban, a bőséges nélkülözés,
A víg szenvedés rég természetünk lett.
De szenvedélyek lohadtán az elme
Párahomályos üvegén miért
Dereng át, hogy nincs mire várni, nincs
Honnan hova túlélni, elveszett
A jótét remény, a bizonytalanság,
Hogy hátha fölsejlik, mivégre kell
Átjutnom egy más lény szeretetének
Áthatolhatatlan hártyafalán?
Látom, mert én nemzettem őket, és
Egyre élesebben kirajzolódik
Jövőtlen jelenük körvonala.
Milyen gyönyör ígérete vakított
El ennyire, hogy felelőtlenül
Hozzám váltig hasonló lényeket
Dobtam ösztöneim űrébe veszni?
Hogy elég egy hullámvonal, a test
Nyíló hajlásszöge és felcsapó
Illata, szomjas ajkak ívelése,
Elég, ha bomló fürtök lebbenése
Alól egy fénylő szempár rámnevet,
S én esztelen szívódom fel megint
Az ismeretlen, nyirkos akarat
Mélyedéseibe. Akiket a
Legjobban kellene szeretnem, én
Kényszerítettem erőszakkal élni.