Zsófia Balla
AZ ÜNNEP ELŐÉRZETE
AZ ÜNNEP ELŐÉRZETE
Egy hónap, másfél hónap
derengő idő,
szomjas várakozás és
vízfoltos cipő.
Sötét, freccsenő hajnal,
hajnalban keszeg
gyermekkor - narancs és öt pár
férfizokni lebeg.
Idő, melyben a titkos
bizonyság remeg:
van győzelem, kigyullad
a mécs, kútlánggal ég!
Házunkon megfeneklik
és zölden vedlik, süllyed
a téli félsötét.
Az ünnep a város fölött
vagy a fagy mögött őrködött
és ringatta a zöld ködöt.
Gyűjtöttem őt, magamba loptam.
Alig volt több, mint a mindennapokban.
De mondd, miféle ünnep ez,
e szűrt fény, szúrt sebből szivárgott
szikra, mely sistereg, neszez
s szertezáporoz száz szilánkot?
Az ünnep minden naptól messze van.
Mint időtől az óra mutatója.
Szívem évről évre másként hangtalan.
A gép kattog, köhög, kopácsol.
Egyre gyakrabban jár karácsony.
Feltekeredik a tél, mint a pólya.
Már annyi gyász zuhog a Hold alatt.
Már annyi nő szül, már annyi gyász szül
füstölgő vasat.
Már annyian hevernek
e halomra lőtt
varjak a győzelemnek
küszöbe előtt.
Annyi test fonadéka
jelöl egyetlen helyet.
Már annyi gyertya ég a
csillagok helyett.
Közeleg,
érzem, a nagy vizeken
siklik egyre közelebb
a várva-várt
mellkasba zárt
tüzes üzenet.
A torkom elszorítja
egy piros hangszalag.
Marad örök az ünnep messze, távol.
Beteljesülni fél. Megfoszt magától.
Beváltatlan kecsegtetés, csalóka pár szó.
Isten ígérgetése, hamis váltó.
Izzik, tágul a tér.
Naptárában vakító szünnap.
Bársonyos hiány itt az ünnep.