Joachim Sartorius

As penciled on the old postcard
déposé No. 10, Ramleh is the name of a spa,
a major street in the city's foreign quarter,
and a station with trains to the coast.
On the card, the boulevard describes a slight curve
through reddish dust toward the station,
as if it must always be possible
to escape the sommer torpor
toward the sea, toward Ramleh, toward Athens.
The whole rotten boredom of this quarter
which Carlo Mieli, manufacturer of the colored card,
could not imagine, is present:
an apathy without smell,
like a waxed silk rose.
What about the Orient? Mr. Mieli has thought of it.
To the right of the foreign apartment buildings,
the white awnings and balconies,
the figurines on the street, too small
to be without expression,
he has inserted a rotunda.
In this circle, you see the Nubian woman, veiled,
the man with fez, the promiscuous boy.
They pose under tattered banana leaves
with, henceforward, immobile faces
that dissolve, under a lense, into brown dots
that may be anything, i.e. nothing,
or just heat spilling from these bodies
the color and hardness of olives.
Yet our eyes always come back
to the bleak boulevard, to a stick figure
in European clothes, in front of the station,
turning, finally, into a dark alley,
Cavafy perhaps, at 40,
though everything speaks against it, and everything
for noting how close the sea.

Ahogy arról a ceruzás írás tanúskodik
a déposé No. 10 képeslapon, Ramleh egy tengeri fürdő neve
és a körúté, mely a külföldiek negyedén halad át,
valamint egy pályaudvaré, ahonnan a vonatok a partra tartanak.
A vöröslő porba fulladt Boulevard
könnyű ívben érinti a képen a pályaudvart,
akárha minden pillanatban esélyt kéne adnia
a nyári pilledtségbe merült városból a
tengerhez, Ramlehbe, Athénba menekülni.
E városnegyed odvas unalma mit sem változott,
úgy ragadt meg a képen, ahogy a színezett lapot
gyártó Carlo Mieli biztosan nem akarta:
a közönynek nincsen illata,
mint a viaszos selyemből készített rózsának sem.
Hol itt a híres Napkelet? Erről is gondoskodott Mieli úr.
A külföldiek fehér napvédőkkel és erkélyekkel
díszített lakóházaitól jobbra, ott, ahol az utca
dermedt figurái nem lehetnek annyira kicsik,
hogy felettébb kifejezők ne maradjanak,
felállított egy rotundát.
Ebben a körben pózol a núbiai nő lefátyolozva, e
egy férfi fezben és a kéjfiú.
Tépett banánlevelek alatt állnak,
arcuk immár moccanatlan barna
szemcsékre esik szét a nagyító alatt,
ami minden lehet és semmit nem jelent,
lehet olajbogyó színe és a testük kemény
magjából áradó meleg.
A pillantás e kietlen körúton mégis
minduntalan visszatér egy európai ruhába öltözött
kétes figurához, amint a pályaudvar előtt
a sötét sikátorban éppen eltűnik.
Kavafisz lehet, ekkor 40 éves,
bár sok érv szól ellene és a tenger
közelségének fölfedezése mellett a több.