Béla Jávorszky
húngaro
Hamleti laulud
1.
Meri tõmbus endasse. On mõõn.
Luitel koltuv tormivahusõõn.
Kuule… mis seal kahab iilides
pahaendeliselt, hiilides?
Lõikehein, oh sõber, lõikehein.
Ning me kõrval seisab pilvesein.
Hirm on järsku. Viirastub, ennäe,
laps, kes lõikeheintes lõhub käe,
armastajapaar, kes kartmata
jookseb rannal, jalad katmata,
jalad katmata ja soontes tuulevein.
Lõikehein, oh sõber, lõikehein.
Jäta, jäta, lakka halamast,
ühtki pole rannal näha last,
kumbki pole paljajalu meist.
Miks ei lahku siiski valu meist?
Lõikeheinad jäigalt kahavad.
Kõik, kes lapseks jääda tahavad
Lootuses, et pilv, see suur ja must,
eal ei riiva nende armastust, -
kõik need viivuks minus kohtusid,
viivuks nägin nende ohtusid,
viivuks taevaga läks segi maa,
viivuks mõistsin: enam ma ei saa
seista kõhkvel vaiki, seal kus peaks
halva lihtsalt kisendama heaks - - -
Lõikehein, oh sõber, lõikehein.
Ning me kõrval seisab pilvesein.
Luitel koltuv tormivahusõõn.
Meri tõmbus endasse. On mõõn.
2.
Jah, olla, olla, tingimata olla
(Ah, ainult üks rüpp, ainult üks rüpp, kuhu
panna pea!)
ja kahtluste ning tülpimuste tupest
(Ah, ainult üks rüpp, ainult üks rüpp, kuhu
panna pea!)
mõõk tõmmata, kui alatus ning totrus
(Ah, ainult üks rüpp, ainult üks rüpp, kuhu
panna pea!)
mu lapsepõlve lapselikke ulmi
(Ah, ainult üks rüpp, ainult üks rüpp, kuhu
panna pea!)
ähvardab uputada pettumuste mutta.
Nii olla, samas ometigi teada,
et elu pole üksnes võitlus, teada,
et see, mis tuleb, suurem on nii minust
kui mu vaenlasest. Nii olla, samas mõelda
veel sündimata lapsi, kelle naerust
me mõlemate mõõgad pudenevad.
Nii olla, olla, olla, samas mõelda
neid, kelle nime keegi veel ei tea.
Ah, ainult üks rüpp, ainult üks rüpp, kuhu panna pea!
Ainult üks rüpp, ainult üks rüpp, kuhu panna pea!!
De: Tule ikka mu rõõmude juurde
Tallinn: Eesti Riiklik Kirjastus, 1964
Producción de Audio: Eesti Kirjanduse Teabekeskus [Estonian Literature Centre]
HAMLET DALAI
1.
A tenger magába szippant. Beköszöntött az apály.
A csonthárfákon a vihar sárga habja muzsikál.
Hallgasd... mi lüktet a kövek között,
vészjóslóan mi küld előre hírnököt?
Szénaszál, ó barátom, egy szénaszál.
Fölöttünk egy felhőfal sírdogál.
Rettent a félelem. Nézd csak, ott kísért
egy gyermek, aki a fű közt eltörte a kezét,
egy szerelmes pár fut a parton meztélláb,
nem félnek semmitől, szaladnak csak tovább,
meztélláb, ereikben szélbor áramlik át.
Szénaszál, ó barátom, egy szénaszál.
Hagyd csak, hagyd, és ne ölelj tovább,
a parton senki se látja a gyermek nyomát,
egyikünk sem látja. A látvány tovatűnt.
Miért nem távozik belőlünk a bűn?
A szénaszálak jegesen zizegnek.
Mindenki, aki a tegnapi gyermek
akar maradni abban a reményben,
hogy a sötét felleg nem szaggatja széjjel
szerelmét. – Mindet, aki egy pillanatra
összegyűlt bennem, elmém halomba rakja,
egy pillanatra az ég összeborult a földdel,
egy pillanatra azt hittem, többé zárt ököllel
nem állhatok ott némán és leverten,
ott, ahol a rosszat jóvá kéne tennem - - -
Szénaszál, ó barátom, egy szénaszál.
Fölöttünk egy felhőfal sírdogál.
A csonthárfákon a vihar sárga habja muzsikál.
A tenger magába szippant. Beköszöntött az apály.
2.
Igen, lenni, lenni, lenni minden áron
(Ó, csak volna egy öl, egy öl, ahová fejem lehajthatom!)
és a kétkedések és a dőreségek hüvelyéből
(Ó, csak volna egy öl, egy öl, ahová fejem lehajthatom!)
kivonhatom kardom, amikor a hitványság és a dőreség azzal fenyeget,
(Ó, csak volna egy öl, egy öl, ahová fejem lehajthatom!)
hogy gyermekkorom gyermeki álomképét
(Ó, csak volna egy öl, egy öl, ahová fejem lehajthatom!)
elsüllyeszti a csalódások mocsarában.
Igen, lenni, lenni, lenni, de tudni is
hogy magában nem győzelem az élet,
hogy az, ami jön, nálam is nagyobb,
és az ellenségemnél is. Lenni, de gondolni merészet,
még meg nem született gyermekekre, kiknek mosolyától
kardunk lehanyatlik, lehullik a földre.
Igen, lenni, lenni, lenni, de gondolva
a ma még nevetlen utánunk következőkre.
Ó, csak volna egy öl, egy öl, ahová fejem lehajthatom!
Csak volna egy öl, egy öl, ahová fejem lehajthatom!