HAJNAL

1000 és 1 májusában
Mirákulum városában
hétköznapra virradóra,
mikor könnyen jár az óra,
a kocsmák is mind becsuktak,
esik, az is inkább nyugtat,
ekkor, mikor minden más nap
csöndben születik a másnap,
hírhedt ablakán kinézett,
s elámult az ördögérsek.

Felfigyelt a langyos égre,
kikönyökölt, nézte, nézte,
fönt a végső száz esőcsepp
hagyta el a párakincset,
felvetődő csillagérvek
délig szép időt ígértek,
s ahogy nézte, amit látott
hallgatta a régi záport,
felfigyelt, hogy kedvet érez,
kedve volt az életéhez.

Tudta, ez a város itt van,
bár hallgat, mint pont a síkban,
és a főtér sincs kövezve,
s vályogövvel van övezve,
hogy hajnaltól nagypiac lesz,
pedig csak egy pillanat lesz,
elmosolyodott a tájtól,
a holnapi szörnyű sártól.
Hagyni kéne az egészet,
gondolta az ördögérsek,

ám egyszersmind meglepődött,
hogy csak nevet, és nem ő dönt.
Hallotta, hogy harangoznak,
nem hallotta most hazugnak,
még az sem jutott eszébe,
hogy ő végülis miféle,
és hogy máskor köp vagy ásít,
mihelyt eljut önmagáig,
de most biztos volt magában
Mirákulum városában.

Ködre gondolt, egy kis köd lett,
többre gondolt , rögtön több lett,
kedve támadt elnevezni
azt, aminek neve ez mi,
elnevezett egy-két dolgot,
látta nem megy, tudta, nem baj …
föltenyerelt, nyomta puszta
könyökét az ablakdeszka,
és a szinte szörnyű csöndben
kukorékolt egyet majdnem.

Erre válasz jött, valódi:
későnfekvő, menj aludni!
Koránkelő, te meg ébredj!
Egy perc! – szólt az ördögérsek,
közelebbre hallgatózott,
távolabbra hallgatózott,
visszafelé 1000 évre,
előre is 1000 évre,
s bólintott, ám nem legyintett,
úgy hagyott magunkra minket.

© István Kemény
Producción de Audio: 2005, Petőfi Irodalmi Múzeum

Aurora

Mois de mai de l’an 1000 et 1, Dans la Ville Miraculeuse,
à l’aube, où l’heure la plus creuse, tout doucement va son chemin, que tous les cabarets sont
clos, qu’il pleut – signe apaisant plutôt – alors qu’encore un jour nouveau met un nouveau
jour au berceau, du fond de sa louche croisée
épiait le Diable Mitré.
Accoudé là, il auscultait
le ciel tiède, scrutait, scrutait lorsque la fin d’une pluie fine sema son trésor de bruine.
puis l’argument d’astres montants, jusqu’à midi promit beau temps ; toujours scrutant à la
renverse,
il écoutait l’antique averse,
et, auscultant sa propre envie,
il sentit qu’il aimait la vie.
Pauvre point muet sous le ciel, la ville était pourtant réelle,
et sa grand-place sans pavés, d’un triste torchis entourée,
à l’aube accueillait un marché, épisode d’une seconde :
il sourit de ce petit monde, toute cette boue à la ronde.
« Quittons ce pays déparé » en conclut le Diable Mitré.
alors, le visita l’idée
que rire n’est pas décider.
Il entendit sonner des croches,
un beau carillon de vraies cloches, mais n’eut pas révélation
de ce qu’est son être profond,
faut-il qu’il crache ou bien qu’il bâille quand à lui-même il se détaille ?
puis, revint sa confiance affreuse dans la Ville Miraculeuse.
Il pensa « brume » et brume vint, pensa à plus, plus il en vint,
l’envie le prit de renommer
tout ce qui « C’est quoi ? » est nommé,
il donna quelques noms ainsi, fut déçu, et se dit : tant pis !... sur son coude prenant appui, il se
hissa sur le carreau
et dans le silence et la nuit poussa presque un cocorico.
A quoi une voix répondit : couche-toi, couche-tard maudit ! réveille-toi donc, lève-tôt !
Le Diable Mitré dit: « Tantôt ! » il prêta l’oreille au prochain,
il prêta l’oreille au lointain,
en arrière de 1000 années,
et en avant de 1000 années,
ne gronda pas, opina même,
et nous laissa là, à nous-mêmes.

Traduit du hongrois par Guillaume Métayer