Ma reggel, amikor a tóparton sétáltam,
beleszerettem egy ökörszembe,
később pedig, de még aznap, egy egérbe,
amit a macska ejtett el az ebédlőasztal alatt.

Egy őszi este árnyékai között
belezúgtam egy varrónőbe,
aki még mindig a gépnél ül, a szabóműhely kirakatában,
később egy tányér húslevesbe,
amely úgy gőzölög, ahogy egy tengeri csata füstje száll fel.

Ez a fajta a legjobb szerelem, gondoltam,
viszonzás nélkül, ajándékok nélkül,
kegyetlen szavak, gyanakvás
vagy a telefoncsöndek nélkül.

A szerelem a gesztenye, egy fedora kalap,
az egy kézzel tartott kormány iránt.

Semmi bujaság, semmi ajtócsapkodás:
a miniatűr narancsfa,
a tiszta fehér póló, az esti forró zuhany,
a Floridát átszelő autópálya iránti szerelem.

Semmi várakozás, semmi sértődés vagy harag –
csak néha egy kis szúró fájdalom
az ökörszemért, aki a fészket egy alacsony,
víz fölé hajló ágra építette,
és az elpusztult egérért,
akin még mindig a világosbarna öltönye van.

De a szívem közben ott van a mezőn,
egy háromlábú állványon,
kitéve a következő nyílnak.

Miután a farkánál fogva kivittem az egeret
az erdőbe egy avarkupachoz,
azon kaptam magam, hogy a mosdónál állok,
és érzelmesen nézem lent a szappant,

amely oly türelmes, könnyen oldódó,
és annyira otthon van a halványzöld szappantartóban.
És tudtam, hogy megint szerelembe esem,
érezve, ahogy vizes kezeim között forog,
és ahogy hirtelen megcsap a levendula és a kő illata.