Verseim még ásítoznak kicsit.
Ezt meg soha nem szokom. Elég régóta
betöltik otthonom.
Elég. Kiküldöm őket a világba, nem várom meg
míg kihűl a lábuk ujja.
Zavaros zsivajuk nem zavar
a nap zúgását akarom hallani
vagy a szívemét, e megkeményedő, hitszegő spongyáét.

Verseim, ahogy dugnak, nem klasszikus,
alpárian fecsegnek vagy fennkölten hencegnek.
Télen az ajkuk felfakad,
tavasszal az első napfénytől kinyúlnak,
nyaramat elrontják
ősszel meg nők illatát ontják.

Elég. E lapon még tizenkét sor hosszan
védem őket, dédelgetem
de aztán fenéken billentem őket nyomban.
Máshol lármázzatok, krajcáros rímek,
máshol remegjetek tizenkét olvasóért
egyetlen szórcsógő recenzensért.

Most menjetek, versek, kónnyű lábakon fussatok,
nem tapostátok meg keményen a kivénhedt földet
hol sírok vendégeik láttán felnevetnek,
holttestek egymásra hányva fednek holttestet.
Most menjetek, botladozzatok oda hozzá
kit nem ismerek.