Székek a Duna fölött

Az a két szék a maga módján
nem is volt csúnya. Kár, hogy a rugó
kiállt belőlük, és hogy a kárpit
olyan reménytelenül koszos volt.
De széknek székek, sőt. Abba a lakásba?
Vittük tehát, jobbára a fejünkön,
az Orlay utcából az egykori
Ferenc József, ma Szabadság hídon át
a Ráday utca 2-be, ahol P. lakott
az idő tájt (nyomait lírája őrzi).
Egy szék is, hát még kettő, alkalmas
lehet sok mindenre. „Két költő a hídon,
fejükön székekkel” – elképzelhető egy
kép ezzel a címmel. Remélem, tárgyilagos
kép volna, nem valamiféle
átszellemítés. Az a két szék,
fontos, hogy ezt megértsük, semmiképp sem
glória a fejünkön. A híd közepe táján
– de nem azért, hogy bármit is bizonyítsunk –
leültünk rájuk. Különösen az egyik-
ből állt ki a rugó, nem tudom, melyikünknek
jutott az. Mindegy, aligha lehetne erre
a későbbieket visszavezetni. Kellemes
nyári este volt. Rágyújtottunk,
élveztük a lakályosságnak ezt a,
mondhatni, szokatlan formáját.

     A székek aztán
egy darabig szolgáltak becsületesen: ők voltak a
székek P.-éknél. Hanem az ember
jobbra vágyik, mint ami van: a székeket
beadták egy kárpitoshoz. A lakást is
elcserélték, az elsőt kényszerből, a másodikat,
mert nem szerették. Manapság
ritkábban jövünk össze náluk. Sok minden
közrejátszik. G. elhagyta A.-t
(P. feleségét), aztán M. (B. felesége)
szakított velem, majd G.-től elvált a másik
M. (G. felesége) és hozzám jött (közben B.-ék
is különváltak), P. öngyilkos lett és azóta
félig-meddig szanatóriumban lakik,
nem beszélve a világhelyzet változásairól,
 és különben is: nincs hova leülni.

Producción de Audio: Petőfi Irodalmi Múzeum 2006

Stühle über der Donau

Die zwei Stühle waren auf ihre Art
nicht schlecht. Nur schade, dass die   
Sprungfedern herausragten und die Bezüge   
so hoffnungslos dreckig waren. Aber es waren
Stühle, richtige Stühle. Für jene Wohnung?
Wir trugen sie also, meist auf dem Kopf,    
aus der Orlaystraße über die ehemalige
Franz-Joseph-, heute Freiheitsbrücke
in die Rádaystraße Nr. 2, wo P. damals
wohnte (davon gibt es in seiner Lyrik Spuren).

Ein Stuhl oder erst recht zwei können  
zu vielem dienen. „Zwei Poeten auf der Brücke,  
mit einem Stuhl auf dem Kopf.“ Man könnte sich ein
Bild mit diesem Titel vorstellen. Ich hoffe, es wäre
ein nüchternes Bild und nicht irgendeine
Vergeistigung. Die zwei Stühle, das ist wichtig      
zu verstehen, sind auf unseren Köpfen keineswegs    
Glorienscheine. Als wir zur Mitte der Brücke kamen   
–  aber nicht, um irgendetwas zu beweisen –,  
setzten wir uns auf die Stühle. Besonders aus dem einen 
ragte eine Sprungfeder heraus, ich weiß nicht mehr,
wer ihn bekam. Es ist egal, alles Spätere
ist kaum darauf zurückzuführen. Es war ein   
angenehmer Sommerabend. Wir steckten   
uns eine Zigarette an und genossen diese
ungewöhnliche Form von Wohnlichkeit.

                                                             Die Stühle    
dienten dann eine Zeit lang ordentlich: sie waren
die Stühle bei P.s. Doch der Mensch sehnt sich
nach etwas Besserem, als was er hat: man brachte
die Stühle zum Polsterer. Die P.s wechselten
auch die Wohnungen, die erste unfreiwillig, die zweite
hatte ihnen nicht gefallen. Heutzutage  
kommen wir seltener bei ihnen zusammen. Vieles
spielt dabei eine Rolle. G. verließ A.
(P.s Frau), und M. (B.s Frau) trennte sich
von mir, die andere M. (G.s Frau) ließ sich dann
von G. scheiden und heiratete mich (inzwischen leben
auch die B.s getrennt), P. hat Selbstmord
versucht und wohnt seitdem zeitweise in einem Sanatorium,   
ganz zu schweigen von der veränderten Weltlage,  
und übrigens: man kann sich nirgendwo hinsetzen.

Übersetzungen aus dem Ungarischen von Helga Vosteen-Tassonyi