Orsolya Kalász
Ráolvasó
Ráolvasó
Amikor az Utazó Medve nem szomjas és nem éhes,
ha nem gyötri sem fáradtság, sem nyugtalanság,
nem fázik és melege sincs, amikor nem érez
sem örömet, sem bánatot, akkor szerelmed sebét
két történettel gyógyítja:
A nõ, aki elutazik egy városba, ahová a férfi csak bonyolult
engedélyekkel követhetné, de nem akarja követni,
ott a nõ egy este sírva és öklendezve,
megeszi a papírt, amelyre a férfi felírta a telefonszámát,
rögtön azután fejbõl tárcsázza a számokat, hogy megmondja
a férfinak, mindent elvesz tõle, mindent,
mert ettõl a pillanatól fogva õ született abban kis faluban
és nem a férfi, hogy mostantól
nem a férfi, a nõ jobb térde alatt van az a függõleges heg,
és a férfi nehéz teste alatt ívben
feszülõ nõk kemény mellbimbóját õ fogja csókolni,
és már soha a férfi,
de akkor sem veszi fel senki a telefont.
És a krónikásnõ, aki azt álmodja, hogy egy városban
sétál, ahol nagyon sok kávéház van, és végül
bemegy abba, amely elõtt szelíd sakálok napoznak.
Az egyik asztalnál egy férfit és egy nõt lát,
akik egymásra nyújtják a nyelvüket. A nõé tûrkíz színû,
a férfié kármin. Hol közelednek, hol pedig
távolodnak, de összeérni egyszer sem engedik.
A krónikásnõ közelebb lép, hogy megbizonyosodjék,
valóban nem érnek-e össze, de ekkor szeme
megpattan, onnan apró kislányok pördülnek ki
és visongva szaladnak narancsszín pezsgõporért,
átlátszós nyalókáért és selyemcukorért.
A krónikásnõ vakon belekapaszkodik az óriásnõ
izmos karjába, akinek arcpórusaiban legyek
pihennek, de fölröppennek, amikor énekelni kezd:
»férfi nyelv és nõ nyelv
nõ nyelv és férfi nyelv
papír és kút: a víznõ eláztatja a papírt
olló és papír: a papírt vágja a férfiolló
kút és kõ: a nõkkõ elzárja a nõkutat
kút és kút: a kútban elsüllyed férfi és nõ
olló és olló: kõ és kõ
férfi kút és férfi kõ
nõk papír és férfiak papír,
nõ és férfi: én és én
nyelvetek jobb és bal haléntokomon át
fejembe hatol, és ott összeér.«
A krónikásnõ ekkor megérzi, hogy az óriásnõ szelídített
sakáljainak egyike a combjának dõl.
Így, mindketten átadva a testük súlyából a másiknak,
pihennek egy kicsit.
Másnap reggel a fenevad a szokottnál bõbeszédûbb:
»Most elmehetsz, menj odakint jó az idõ, igyál
az egyik levegõs teraszon kávét sok tejjel,
olvasd el a napilapokat. Sétálj és ne gondolj rám,
szükségtelen, majd küldök érted.«
Odakint színtelen az ég, úgy ragyog a nap.
