Anna Terék
Halál
Halál
Úgy öregedtem meg,
ahogy a Jóisten is
szégyellt volna látni.
Oda sem néz, amíg
az ágy széléhez
kötik az ember kezét.
Nincs ami mutasson
előre, hiába sebesedünk.
Szerettem volna
mégegyszer
végighallgatni
egy esőt.
Ahogy a csatornák
bádogfalát
a vízcseppek verik.
Az utolsó tíz évben
nem tudtam figyelni,
semmire sem.
Úgy halok meg,
mint akárki más.
Abban a percben,
abban az utolsó
percben,
a torkodat kaparja
még a légvétel,
a karjaidból lassan
húzzák ki a lelked.
A lábaidat többé már
nem fogod behajlítani,
nincs több futás,
nem ülsz le ebédhez.
Az idegszálak, mint a
szigeteletlen zsinórok:
letekeredik róluk
az élet,
nem osztódik tovább
egy sejt sem.
Nem íródik át,
egyetlen
fehérjeszálad
sem.
A szemed már nem jó
semmire,
a szempillák tövébe,
mint függöny aljába,
már ólomcsík van
varrva.
Mondhatnak
a füledbe bármit,
minden ilyen marad már.
A tüdőt markolja
a legtovább a lélek,
a szívet
el sem engedi.
Még két napig
tartod magad
a kihűlt, síkos
szíved közelében.
Elengedi hörgőidet,
kilép a garatból,
megcsillanhat
a könnyeiken,
nyitva maradt
szemeden,
halott fogaidon.
A levegőben maradt
fényben.
És megmarad
az élet, a kérdőjelek
görbületében,
az öröm a szögek
fokában,
a bánat a szavak
hordalékában.
Apró, puha darabokra
töri szét a testeket
a halál.
Nincs az a csönd, amelyben
nyújtózhatna benned
egy utolsót a fájás;
kezdődő nyár,
egy-egy légyzúgás,
ha lenne is,
megrepesztené
egy másik ágyról
jövő szuszogás.
Így old el a többitől
valamelyik Isten.
