Petra Szőcs
Festék, költözés
Festék, költözés
Ház házra épült, a sziklák közé ritkán süt be a nap.
A meredek lépcsőkön csak gyermekeket és öregeket látni.
Vigasztalan esőben telnek a hetek.
A férfiakat már hajnalban elnyeli a tárnák mélye,
meredek hegyi ösvényeken vagy bányák boltozata alatt
könnyen hozzászoknak a teljes sötétséghez.
A templom és a csontház között lakom.
Hála a csökkenő gyermekhalandóságnak
egy parányi veteményeskertem is van a gyermektemetőben.
Itt nemcsak az élőknek, a holtaknak is kevés föld jutott.
Tízévente költözniük kell. Feljönnek a napra,
ahol még nem felejtették el őket.
A csontot a háztetőre teszik ki száradni.
Ki az ott fenn?
A Weber.
Az asztalos?
Igen, igen.
Ó, Istenem, adj neki örök nyugodalmat!
És amikor a szél kiszárította,
a Nap és a Hold kifehérítette a koponyát,
a sírásó ideadja nekem.
Régi mintakönyvek alapján díszítek,
rózsával és nefelejccsel,
de fejből is tudok pár megoldást,
bár a családok ragaszkodnak a szokásokhoz.
Reggeltől délig kényelmesen elkészülök,
utána a tájképeimmel bíbelődöm.
Azok ott a könyveken mind egyházi személyek.
A kereszt jobban illik hozzájuk, mint a virág.
A keskeny homlokú a sarokban apáca,
fakó homlokára gazdag tincseket festettem a fityula helyett.
Ez itt kígyómarástól halt meg,
azért van alma a koponyáján.
Ő névtelen, senkije sincs. Biztos
egy szegény pásztorfiú volt a hegyekben.
Karl Trausnernek neveztem el;
sokat akarok dolgozni rajta.
Még nem jártam a csontkápolnában,
műveimnek örökre búcsút intek.
Különben is, csak akkor hull rájuk fény,
ha egy-egy lépcsőmászástól szuszogó turista
látni kívánja őket.
Esténként lesétálok a halászokhoz,
engem jobban szeretnek, mint a sírásót.
Néha eltávolodunk a parttól,
mindig ők eveznek, pedig én sem szeretnék
tétlenül ülni, de mélyen a zsebembe süllyesztem
a kezem, mert nem akarom, hogy látsszon a körmöm alatt
a rózsa pirosa, nefelejcs kékje, Karl Trauser zöldje.