Volker Braun

It isn´t often I live really, you
For hours now in my kitchen have been opening
The immigrant (with many papers) oysters and
With a hurting hand in a plastic apron

Singing. Take the Wolfs, all they can think
Of nowadays is eating, which they do,
Like everything they do, in depth. They‘ re human beings.
And I, with a lot of lemon, I anaesthetize

The naked little creatures then my palate
And swallow glumly. You meanwhile, with gusto and
Disgust, have slurped two dozen of these
Small cunts of the sea. Well then, I say

Let life melt in the mouth, a life
Between appetite and loathing, yes.

Je vis rarement pour de vrai, toi depuis des heures
Tu ouvres dans la cuisine les huîtres parvenues
Jusqu'ici (munies de nombreux papiers) et
La main endolorie dans le gant plastique

Tu chantes. Les Wolf, eux, ne pensent plus
Qu'à bâfrer, ce qu'ils font comme le reste,
Avec sérieux. Voilà des êtres humains !
Et moi, avec beaucoup de citron, j'anesthésie

D'abord les bestioles nues puis mon palais
Et j'avale sans vaillance, tandis que tu gobes
Avec délice et répulsion deux douzaines
De ces petites cramouilles de la mer. Tiens, dis-je,

Laisser la vie sur la langue fondre
Entre désir et dégoût, oui.

(para Alain Lance)

Pocas veces vivo de verdad, vos en mi cocina
desde hace horas abrís las ostras
que (con muchos papeles) inmigraron y con
la mano dolorida en el guante de plástico

cantás. Y los Wolf, ellos no piensan
más que en devorar eso, que, como todo,
hacen a fondo. Esos sí que son hombres de verdad.
Y yo, con mucho limón, anestesio

primero los animalitos desnudos y después mi paladar
y trago desalentado, mientras vos sorbés
dos docenas, con voluptuosidad y aversión, de estas
pequeñas conchas de mar. Ahá, digo ahora,

dejar derretir la vida en la lengua
entre la voracidad y la repulsión, sí.

Alain Lance-nak
Gyakran nem élek igazán, te órák óta
A konyhámban tisztítod a (sok papírral)
Beutaztatott osztrigákat, és sajgó
Ujjakkal, műanyag kötényben

Énekelsz. És a Wolfék nem gondolnak másra,
mint a zabálásra, amit különben ők is,
mint mi mindannyian, alaposan tesznek. Ezek még emberek.
Én meg sok citrommal elkábítom

először a csupasz állatkákat és az ínyemet,
majd hangtalan lenyelem őket, miközben te két tucatnyit
szürcsölsz be kéjjel és émelyegve ezekből
a tengeri puncikból. Ezért mondom, hogy az

élet vágy és undor között
olvadjon fel a nyelven, aha.