Anna Terék
Csillagok
Csillagok
Térdel a nyár,
30 éves vagyok.
Nézem az eget.
Nézem, ahogy néz
vissza rám a nap.
Elképzelem, hogy
olyan vékony vagyok,
hogy beleférek egy árnyékba.
Porzik minden,
mintha lassan morzsolódna
apró darabokra a táj.
A lábamat nem emelem,
csíkokat húzok a porba
magam után,
mint árnyékot húz
ember mögé a nap.
A lépéseidet keresem.
Mozdulataimban
a te tétovaságodat.
Miért próbálsz engem,
ha előre tudod úgyis,
hogy mennyit bírok el?
Anyám arcára
szögekkel verted rá
azokat az apró ráncokat.
A köhögésétől félek.
Nem meri kimondani,
de látom, ő sem tud mit kezdeni
az életbenmaradásommal.
Apám meg elakadt, valahol
Belgrád és Újvidék között,
és tán már tovább is utazott.
Anyám szerint
egy orosz kurvával a hátán
nekivágott,
és még a bombázások előtt
elhagyta az országot.
Nem néz meg,
nem ismer meg,
mindegy, hogy életben
maradtam-e.
Nem is jut eszembe,
csak ha anyám
újra és újra
elnézést kér tőlem
az apám nevében is.
*
Állok a napon.
Lógó karokkal várok.
Az izzadságcseppek
a gerincem vonalán
csúsznak le egymás után.
A nevedet próbálom kiköpni
a számból, de nem jön ki
hang a torkomon.
Utakat keresek hozzád, Uram,
de lelépsz az útról minduntalan,
mielőtt még a nyomodra akadhatnék.
Mély figyelemmel söpröd el lábnyomaidat,
pedig előbb-utóbb mindbe belelépek majd.
És bánt ez az ostoba szédülés,
hogy nem talállak.
Állok a napon.
A hátamon
egyeneseket húz,
rácsot rajzol
izzadságból a nap.
Számból kiszárad
az élet minden neve.
Fölémhajol az ég,
a vállaimat nyomja,
szilánkok pattannak le
a gerincem széléről.
Térdel a nyár,
mintha nem tudna
múlni.
Darazsak ülnek a fákon,
az árnyék a fa alatt liheg,
gyorsan szívja be a beton
a pocsolyányi vizet.
Ahogy felemelem a talpam,
a fűszálak összeesnek.
Sárga lábnyomokat hagyok
magam után a kertben,
kiszívja az árnyékom
színét is a nap.
Harapom a számat,
fogaim éle
már egészen véres.
Estig lihegek,
a nyelvem annyira
kiszárad, hogy
köpni sem tudok.
A számban maradnak
a meggymagok,
tágítják, feszítik
az arcomat.
Szavakat keresek hozzád,
de nem tudlak megszólítani.
Szavakat próbálok hozzád illeszteni,
de mind kihullik a számból.
Párologsz belőlem.
Egy-egy nap múltán
egyre kevesebb marad
belőled körülöttem.
S valahogy máshogy hiányzol,
kényelmetlenül.
Nem tudom megtalálni a helyed.
*
Úgy maradtam itt,
mintha célod lett volna velem.
De nem találok
magamon fogást,
nem találok lépéseket,
s valamire való irányt sem.
Úgy hagytál itt az életbe hajítva,
mintha soha el sem kéne mennem innen.
