Boszorkánysziget

                                „My skin sits on me like the shirt of Nessus.”
                                                                      (Derek Jarman: Blue)

Kidőlt, nagy fatörzsnek támasztottam a biciklim. Dezső előrefutott, beleveszett a parti szagorgiába. Az ágak reccsenéséből tudtam, merre kutyagol. Lassan követtem, többször letértem a vízhez, letérdeltem a folyékony szentélyhez. A vízből felmerült egy hal, nem tudtam kivenni, keszeg vagy kárász – most még homályosabb –, szétloccsantotta a felszín tükörsima nyugalmát. Visszamásztam az ösvényhez, hívogatni kezdtem a kutyát, sehol, félni kezdtem, talált valami odút magának, ott meghúzódott, esze ágában sincs visszatérni, győzött az ősi törvény. Nem adtam fel, újra és újra hívtam. Közben kék pettyeket, kék villanásokat láttam magam előtt. Azt hittem, káprázik a szemem, megdörzsöltem. Kék foltokká nőttek a jelenések, egyre szaporodtak. Végül kék csorgott az
égből, a föld alól, bemázolta a teret, gyere,
kelyhed vagyok,
tölts meg,
ne ugass!
Akárha megvakultam volna, csak épp a semmi helyett kék árnyalatokat láttam, kék fatörzseket, pókhálóként feszülő, kék ágrajzokat, kék tárgyragokat köptem, lapul a
lapul a lapul az anyaméh
öblében rozsdás golyó!
A madarak kéken vijjogtak, kéken csicseregtek, kéken sikoltoztak, kék kráter
az agyad!
A mélyből a partra kúsztak a halak,
kéken tátogtak, kék váladék ömlött belőlük. Veled a gyűlölet,
simogasd meg! És nyirkos kéken lélegeztem. A levegő meg egyre nehezebb, ólmosabb
dögölj meg dögölj meg dögölj meg dögölj meg
ha van ha nincs akkor is
gödrösödj! A kék engem is kikezdett, apránként behálózott, körbetekert. Szeretni akarsz,
szeretni akarlak, szeretni korbácsod,
kőedényben a szívem a szíved a szívroncs a jóslat tiszai kentaur: félig emberré,
félig kék hüllővé formálódtam,
most már én vagyok az úr a belekben,
hallgass, csókom,
hallgass.
Testemen feszülni kezdett a bőr, fojtogatni kezdett a kék, ziháltam, ki akartam törni, ki
akartam szopni magam
a hullából
beleszövődtem belefröcsköltem belesavaztam
magom magom magam.
Ekkor valaki, vagy én, belemart a kezembe. Kék hasítás a vékony rétegen. Kék indulat a
húsban.
Kiserkentem.
Egyedül a vér. Egyedül a vér nem kék. Hanem meleg.

© Orcsik Roland
From: Orcsik Roland: Harmadolás
Budapest: Pesti Kalligram, 2015
Audio production: Petőfi Literary Museum, 2020

Witch Island

“My skin sits on me like the shirt of Nessus.”
(Derek Jarman: Blue)

I leaned my bike against a huge fallen trunk. Dezső ran forward, losing himself in the orgy of smells by the shore. The cracking of branches told me where my dog might be. I followed him slowly, made several detours to the water, knelt by the fluid sanctuary. A fish emerged, I was not sure whether it was a chub or a crucian – it is even less clear now – it splashed into the millpond calmness of the surface. I climbed back to the path, starting to call the dog, nowhere, began to be scared, he must have found a den for himself, hid himself away, never to reappear, the ancient law has won. I didn’t give up, called him again and again. In the meantime I saw blue
flecks, blue flashes before me. I thought it was only my eyes dazzling,
so I rubbed them. Flecks began to blur, they grew larger and multiplied. Finally blue flew
from the sky, from under the earth, painting space, come,
I’m your chalice,
fill me,
don’t bark!
As if I’ve gone blind, but seen blue shades instead of nothing, blue tree trunks, blue lines of branches stretched like cobwebs, I spat blue suffixes, in the bay of the womb the rusty ball
laying low laying low
laying low!
Birds squawking blue, birds chirping blue, birds screaming blue, your mind is
a crater blue!
Fish crawled to the shore from the depth,
gasping blue, blue phlegm flowing out from them. Hate is with you,
stroke it! I breathed damp blue. The leaden air was getting heavier
drop dead drop dead drop dead drop dead
whether it is there or not just
pit yourself! Blue was getting at me, too, enmeshing me bit by bit. You want to love me,
I want to love you, to love your whip,
in a stone vessel my heart your heart the prophecy is heart pulp Tisza centaur: I became half man
half a blue reptile,
now I am the lord of guts,
be quiet, my kiss,
be quiet.
The skin stretched on my body, blue suffocated me, I gasped, I wanted to break out,
I wanted to suck myself out from
the corpse
my seed my seed I saw
got woven into got splashed into got pickled into.
Then someone, or I, bit my hand. Blue fission on the narrow layer. Blue passion in the flesh.
I drew.
Blood alone. Blood alone is not blue. It is warm.

Translated by Zoltán Lengyel