Tim Wilkinson
english
A KERET
Épp egy giroszt eszegettem,
komótos lépteim vittek a tömegben,
oldalamon fekete számítógépes táska lógott.
Két elintéznivaló között a városban járva
gyakran választom az étkezésnek ezt a kevéssé elegáns,
ám annál fesztelenebb és mozgalmasabb módját.
A szembejövők pillantása a kezemben lévő ételre esik,
nagyot nyelnek. Időnként a girosznak leve csordul,
ajánlatos ügyelni a ruhámra.
Van, hogy arcomon is végigfut az öntet.
Ha körülnézek, ilyenkor rosszalló tekintetekkel találkozom.
És nagyon nehézkes mártásos kézzel
zsebkendő után kotorászni a zsebemben.
Aznap viszont jól zárt a celofán, amibe a giroszomat csomagolták,
falatoztam hát, és kényelmesen szemlélődtem a tömegben.
Vöröslő arcú alkoholisták keresték zihálva
az első kocsmacégért. Világháborút is megélt
nyugdíjas nénik lehajtott fejjel,
cekkert cipelve igyekeztek szárazon megúszni az életüket.
Emitt egy kisgyerek rángatta anyukája kezét,
miközben a hölgy elmerülten beszélgetett valakivel.
Ha ez így megy tovább, hamarosan sikerül elszabadulnia.
Amott meg egy művészforma, félbolond alak
tarka ruhában, színes sityakban, copfba font szakállal,
vállán majdnem földig érő, hatalmas, aranyozott képkerettel,
hóna alatt fakó ponyva.
A keret üres, vászon nincs benne,
mindig csak a mögötte lévő valóságot mutatja.
Mindig annyit, amennyit a négyszög az utca életéből kimetsz.
A művészféle rá is játszik erre.
Odapróbálgatja a keretet az alkoholistára,
a nénikére, a beszélgető anyukára, majd végül a kisfiúra,
akinek végre sikerült elszabadulnia,
és most a számítógépes játékokat bámulja egy kirakatban.
A művészféle nem veszi észre, hogy látom, mit csinál.
Odalopózik a gyerek mögé, kicsit állítgatja a keretet,
majd mikor érzése szerint a kirakatot bámuló fiú alakja
épp a megfelelő kivágatba illeszkedik,
gyorsan fogja a fakó ponyvát, ráborítja a képre,
és sietősen odébb áll. Egy darabig még követni tudom
távolodó alakját a tömegben.
Ekkor azonban az anyuka jajveszékelésére leszek figyelmes. Beszélgetőtársával együtt a járókelőket faggatják,
nem látták-e valahol a kissrácot.
Az előbb még itt volt, mondják páran.
Nem is láttak itt gyereket, mondják mások.
A bolt kirakatánál nem áll senki.
Elgondolkodva harapok bele a giroszomba.
From: Téglatestek – in Vorbereitung
The frame
I was just in the middle of eating a gyros,
my leisurely steps carrying me along in the crowd,
a black computer bag dangling on one shoulder.
When I’m in town, in between two errands.
I often choose this none-too-elegant
but, for all that, more informal and busy way of eating.
The eyes of oncoming passers-by slips to the food in my hand
and they swallow mightily.
At times the juice may trickle out of the gyros,
so it’s best to take care of what I’m wearing.
The sauce may sometimes dribble down my cheeks,
and if I take a look around,
I encounter looks of disapproval.
Besides which, it’s a little tricky to fish for a hankie in the pocket
when the hands are covered in sauce.
That day, though, the cellophane bag
into which my gyros had been packed was well sealed,
so I tucked away and cast an indolent look over the crowd.
Ruddy-faced alcoholics panting in a search for the first open bar.
Old dame who must have lived through at least one world war
had their heads hung low,
carrying a shopping bag as they tried to get through life.
This here’s a little boy tugging at Mummy’s hand
as the lady is preoccupied by talking to someone else;
if he goes on like this, he’ll soon wrench free.
Over there is an artist of some sort,
a half-wit in a jazzy suit and a colourful titfer,
his beard braided,
carrying on his shoulders an enormous picture frame that
almost reaches the ground, a faded canvas under his arm.
The frame is empty, there is no canvas in it;
all it shows is the reality behind it.
Just as much as the rectangle will cut out of the life in the street.
The artist type plays on this.
He experiments with positioning the frame around the alcoholic,
the old dame, the chatty Mum,
and finally the little boy,
who has at last succeeded in breaking loose
and right now is staring at a computer game in a shop window.
The artist type hasn’t noticed that I’m watching what he does.
He steals behind the child, slightly adjusts the frame and then,
when he feels that the figure of the boy
staring into the shop window exactly fits the frame,
he quickly grabs the faded canvas,
spreads it over the picture,
and hastily steps back.
I can follow his departing figure for a while in the crowd,
but it is then that I become aware of the Mummy’s shriek of alarm.
She and her interlocutor question the passers-by
as to whether they’ve seen the kid anywhere.
He was here just a moment ago, several of them say.
Not seen any child at all, say some others.
There is no-one standing by the shop window.
I take a pensive bite from my gyros.