Béla Jávorszky
hungarian
Ikka Liivist mõteldes
1
Või – ehk teda polnudki üldse?!
Ehk oli ainult
lumesadu
järvesse
ja räitsakate
sulamine
järvesse
ja üheskoos
jäätumine? …
Külm. Üks praksatus
hallide haavatrellide taga
metsas. Miski läks katki
pakasetaeva all.
2
Jah, kas teda oligi üldse?
Küll, oli küll! – Oh, kuidas kukepoeg toksib
südant seestpoolt kui munakoort.
Juba ajabki rinna ette:
oli küll, oli küll meil säärane mees,
televisioonimast rabas,
mäelseisja madalal nõmmel!
Ei, ei, seda tõepoolest mitte!
Kõige igavama argisema kesknädala nimel –
mitte seda müüti, seda uhket ja suurt!
Tema on ju meie, ja ärme teeme endast
seda müüti, seda uhket ja suurt.
Tema on ju meie – väike külmetav järv.
Tema on ju meie – lumi lõdisevasse vette.
Üks väike järv, kes püüab hoida end jäätumast,
hoida ennast ja hoida metsa, mis ta ümber,
hoida maailma oma ainukeses peeglis.
Meie oleme järv. Järv on metsas ja mets on järves.
Meie oleme järv. Järv tõuseb lumeks ja lumi langeb
järveks.
Muud midagi.
Ja üksainus praksatus.
Metsas või järves? Puusüda? Jääkaas?
Ainult mitte seda müüti, seda uhket ja suurt
siin vaikiva, leinaliselt valge
pakasetaeva all.
Audio production: Eesti Kirjanduse Teabekeskus [Estonian Literature Centre]
EGYRE CSAK LIIVRE GONDOLOK
1.
Élt – vagy lehet, hogy álomkép volt csupán?!
Talán csak
havazás volt
tavakra rontó sűrű hóesés
vagy csupán egyetlen hópehely
mely elolvad
a víz felszínére hullva
mielőtt jéggé dermed?
Hideg. Reccsenés a
szürke nyárfarács mögött
az erdőben. Valami elpattant
a fagyos égbolt alatt.
2.
Élt ő egyáltalán?
Hogyne élt volna! – Ahogy a kiscsibe
kopog a tojáshéjon, úgy kopogott ő is szívünk falán.
Mellét feszítve állt oda elénk:
volt, igen, volt egy Liiv nevű emberünk,
televízióantenna a posványos lápon,
hegyet hágó ember a zsombékok között.
De nem, mégsem!
A legszürkébb, legunalmasabb szerda nevében –
nem kell se a mítosz, se az ünnepi pátosz!
Ő csupán egy közülünk, ne faragjatok hát váteszt belőle,
se mítoszokat, se ünnepi pátoszt.
Ő csupán egy közülünk, apró, félig megdermedt tó.
Ő csupán egy közülünk: vízbe pilinkéző hópehely.
Aprócska tó, mely sehogy sem akar befagyni,
védekezik és óvja az őt átölelő erdőt,
őrzi a világot tükörcserepei között.
Mi vagyunk a tó. Tó az erdőben és erdő a tóban.
Mi vagyunk a tó, mely kiemelkedik a hóból, majd visszazuhan.
Más semmi.
Egyetlen reccsenés.
Az erdőben vagy a tóban? A fák szívében talán?
Csak ezt a mítoszt ne, ezt az ünnepi pátoszt
itt a hallgatag, fehéren gyászoló
fagyos égbolt alatt!