Ferenc Szijj
Szerda [A végállomáson abroncsmintás...]
Szerda [A végállomáson abroncsmintás...]
A „Kenyércédulák” című sorozatból
A végállomáson abroncsmintás egyenruhájában
a forgalmista rozsdás szekrénykulcsba fúj bele,
de egyetlen madár se mozdul. Mi is láthatatlanul
cipeljük be csomagjainkat a váróterembe,
ahol a vaskályhában a tenger morajlik.
A falon egy megnyúzott macska
anatómiai pontosságú ábrája, viaszosvásznon,
feszítőléccel. Mit követtek el bennünk telefonon?
Egy gépi hang összehasonlította a legkisebb félelmeket:
kifordított télikabát és selyembélésű ridikül,
vagy mintha állítólag mi dobtunk volna kavicsokat
a szomszéd kútjába, és ő azt hallotta volna
már régóta mindennek egyszerre, kondulásnak,
cseréptörésnek, durrdefektnek, alkonyatnak,
amikor pedig mi éppen meg voltunk halva
egymás nevében, kezünkben árcédula.
A kabátodra hátul nedves falavelek tapadtak.
Egyet leveszek, az ablakon beáradó fény felé tartom,
és látom az arcod öregen, mint aki nem érti, mire volt jó
az örökös változás. A levelet megrágom, kiköpöm,
de az ízét még tartogatom, hátha kérdezed, mielőtt
ennénk, innánk valamit, bár akkor azt repülőgépről kell
ledobni a múlt heti feladat megoldásával együtt.