Anna Terék
Puskatussal
Puskatussal
Visszatenni mindent a helyére.
Visszatenni, pont ugyanúgy,
ahogy volt. Mintha
nem is történt volna
semmi.
Semmi baj.
Elölről kezdeni.
Nekirugaszkodni megint,
de most úgy, hogy
nincs a kezemben
semmi.
Nincs nálam olyan,
amit még össze lehetne törni.
Csak a csontjaim maradtak.
Nekifutni megint.
Hátha.
Apránként, odafigyelve.
Egyre lejjebb csúszik
lábamban a görcs,
mindjárt elesem.
Félek, hogy eltörik a csontom,
ripityára
törnek a csuklóim,
nem fogok tudni elfutni,
vagy ha közben elkapnak,
mások törik ripityára
bennem.
A fogaimat.
Puskatussal egyenként is
kiverhetik a fogaimat.
Amilyen sorrendben kinőttek.
Gyöngysor.
Mint a fűrész éle,
olyan lesz.
Belekell harapni.
Ha mondják, jó erősen
belekell harapni a
puskacsőbe.
Mert akkor a csőre
koncentrál az ember.
Körétapasztja a száját,
a csőre szorítja a fogait
és tán elfelejt félni.
Mintha céltábla lenne
a lábam között.
Jobb lenne majd hátulról,
hogy közben ne kelljen
néznem őket, szép sorban,
mindet egymás után.
A tarkómra lihegjenek
inkább,
az csak nem lesz
olyan borzasztó,
mintha néznem kéne közben
a szemüket.
Biztos, hogy tévedek.
