János Lackfi
NAGYI A KÉPEKEN
NAGYI A KÉPEKEN
Barátaimnak rendszeresen mutogatok
fotókat a nagymamámról.
Mióta nálam él,
naphosszat gyönyörködöm
a kis bolondériáiban,
és állandóan őt fényképezem,
minden lehetséges szögből és helyzetben,
aztán képes vagyok fűnek-fának
elbüszkélkedni a képekkel.
Tudom, hogy gyerekes dolog,
tudom, hogy a hátam mögött
megmosolyognak érte,
de egyszerűen nem bírom megállni.
Nézd csak, milyen vicces:
nagyi, ahogy eszik,
teljesen összemaszatolja magát,
csupa kakaó a ruhája,
vastag sugárban kiköpi a padlóra
a paradicsomlevest. Mióta rájött,
hogy kell ezt csinálni,
nem lehet leállítani. Hát nem aranyos?
Még az is édes, ahogy fenekestül
felforgatja a lakást valami régi papírok után.
Nem győzzük csinálni utána a rendet,
amilyen szeleburdi!
Ez itt nagyi a fürdőkádban,
berottyantott a pelusba,
úgyhogy le kellett fürdetni,
kész kis nőci, ahogy a szemét meregeti!
Mindig így néz, ha nincs rajta szemüveg.
Igen, a kád peremén az ott a protézise,
olyan csibészes a fogatlan mosolyával.
Persze, beszél is,
csupa aranyosakat mond,
az autókra, hogy automobil,
a villamosra, hogy villanyos,
mesél konflisról, salaváriról meg pomádéról,
ilyen szavai vannak,
megmagyarázza a maga módján
a felnőttek érthetetlen világát.
Olyan furcsa érzés,
hogy valaki ennyire rám van utalva,
így kitölti a napjaimat,
tudod, most még el sem tudom képzelni,
milyen lesz, ha egyszer,
talán csak tíz-tizenöt év múlva,
kirepül majd itthonról.
